"Ne félj az árnyaktól. Csak azt jelentik, hogy valahol fény van a közelben."

Imám

Hiszek a Fényben.

Hiszem, hogy az Úton apró pászmák
villannak fel s
kerülnek tündén elébem.

Hiszek az Útban melyen járok
s mely néha engem tapos
vég nélkül ágazik, kanyarog
völgyek, dombok és hegyek
jelzik merre megyek,
tűz és víz
elmúlás és öröklét
között feszülök
önmagamba le és fel merülök:
igen, hiszek benne és tudom,
hogy olykor sáros, fagyos
másszor kövekkel kirakott, de Út!
Mely előtt meghajlok ha kell
de velem együtt hajlik el
mert kezemben a pálca
melyre az Élet szimfóniája
csendül fel.

Hiszek az Életben
mely takaróm és párnám
hűtlen szeretőm és ölelő mátkám
temető vágyaim
sötétben botorkálásaim
örömöm, kincsem,
boldog, igaz javam
s Otthonom is egyben.

Hiszek az Otthonban.
Mely nem egy hely,
testemnek hajlék, fölöttem födél
sokkal inkább Érzés, hogy
ott és akkor jó lenni, önfeledni
a pillanat örökkévalóságában
mártózni, fel-feloldódni.

Hiszek az Érzésben.
A lélek rezgő, szép Beszédében.

Hiszek a Beszédben mely Igét rejt.

Hiszek az Igében, mert hinnem kell -
így vagyok én az Istennel.

Olvass és Élj

Háromszáz könyv.
Ennyit adtam magamnak. Elhatároztam, hogy összeszedem és elolvasom őket. Háromszáz könyv, kéthavonta egy, ötven hosszú éven át. Hogy miért ötven, nem tudom. Ez jutott eszembe. Talán ennyi "hasznos" évem van, felfogom és értem amit olvasok, amelyből már szépen eltelt egy pár...nem tudom. De ötven és kész. Olvasnom kell, mert ezek az okos, néha kíméletlen és szigorú olykor szórakoztató vagy szenvedélyes de tanulsággal mindenképpen szolgáló, útmutató kicsiny mesterek mindig finoman terelgették gondolataim, segítették életem és amúgy is: jó dolog olvasni. Jó műveltnek lenni. Jó dolog este, lámpafénynél egy kényelmes fotelbe leülni. Kizárom a tohonya, lompos és erőszakos világot a szobámból és egy másiknak adom oda magam. Olvasok. Jó az amikor elragadnak a gondolatok, szárnyaim nőnek, együtt repülök a könyvvel, együtt lélegzem vele és talán magam is egy kicsit könyvvé válok, papírlapjaimon betűk peregnek, képek és történetek elevenednek meg, Élet születik és hal majd el, látom és átélem azt a másik világot amit az író kibontott nekem - semmi kétség jó dolog ez. Jó az amikor egy könyvet leteszek: meg van a beteljesülés, a megérkezés élménye. De még jobb amikor egy újat felveszek.
De mi legyen ez a háromszáz könyv...? Amelyekben ott van minden. Amelyekben ott a lényeg. Az Élet maga, sava-borsa ahogy szokták mondani. Egyáltalán létezik ez...? Elgondolkodtató. Talán, ha ötven meghatározó könyvélményen vagyok túl. Ezek felemeltek, majd földbevertek ha kellett. Kifacsarták szívem, felborzolták idegeim, összezavarták majd össze is szedték gondolataim. Ha úgy hozta a sors megaláztak majd bátorságot, tartást adtak, hogy legyőzhessem félelmeim és azokon keresztülvergődve legyőzhessem magam is...Lábra állítottak. Szerettek.
Nem mondok példákat, hisz előbb-utóbb mindenki megtalálja a neki szólót. Érdekes módon akkor amikor nagy szüksége van rá. Pontosabban: a könyv találja meg őt. Olyan, mint egy jóbarát. Igazi társ.
Háromszáz könyv. Volt olyan akit polcon találtam szinte szólt hozzám, majd' leugrott onnan, volt akit az utcáról szedtem fel, megint mást ajánlottak vagy boltban vásároltam. Mindig a kellő pillanatban de megtaláltak. Szentül hiszem van valami varázslat ebben...de nem. Nem is varázslat ez. Maga az Élet ilyen. Segít ha rászorulsz. Meghallgat, tanáccsal lát el. Igen, ilyen a jó könyv: pont olyan mint az Élet. Olvasni és élni jó dolog. Olvass és Élj.

"- Te...figyelj csak - mondta kiszáradt torokkal, elfúló hangon - én nagyon félek. Hirtelen rámtört az egész, fojtogat, minden gondolatomba beférkőzik, minden mozdulatomban ott van ez a...ez a reszketés, fázom kívül-belül és nem tudok vele mit kezdeni. Segíts kérlek, mondj már valamit!
- Tudod milyen, voltál már bezárva? Úgy istenigazából. Kicsi, szűk helyre. Bármerre mozdulsz hozzáérsz valamihez. Minél jobban mocorogsz annál inkább felsérted magad. Először a bőröd horzsolódik fel de a pániktól nem veszed észre. Csak mikor már ég és kiserken a véred. Ettől jobban megijedsz és szabadulni próbálsz - mindhiába. Vergődsz. Próbálod a józan eszed használni, hasztalan. Kétségbeesel és elkezdesz félni. Pontosan nem tudod mitől de egyre erősödik, nem enged. Elhatalmasodik rajtad, beborít. Már mindent megpróbáltál de semmi eredmény. Segítséget hívsz de nem hallja senki sem. Elkeseredésedben kiabálsz, sírva üvöltözöl amíg csak könnyeid bírják, észre sem veszed de félelmedben be is vizelsz, zavar ugyan az idegenül rádtapadt, hideg alsó de nem foglalkozol vele, fáj mindened, zakatol az agyad és akkor hirtelen...csend áll be és meghallod a tulajdon szívverésed - torkodban dobog, kitörni, talán menekülni készül, szétveri gondolataid, akaratod fátyolként hull le rólad, magadba roskadsz és elhallgatsz. Kiszáradt és bedagadt nyelvvel mondanál valamit de csak erőtlen párák hagyják el szádat. Feladod. Egyedül maradsz mocskoddal, egyes egyedül. És akkor rájössz - ez az amitől féltél. Az egyedülléttől. A magánytól. A nincstovábbtól, a végtől...
- Tudom milyen ez - tette hozzá nyugodtan és lassan - de hallgass rám most egy kicsit. Fogd meg a kezem - mondta ezt szelíden de olyan erőt sugárzó hangon aminek nem lehet nem engedelmeskedni.
- Nyugodj meg, nem vagy egyedül. Most sem, hisz itt vagyok veled és vigyázok rád. Sosem vagy egyedül és mindjárt meglátod, hogy miért. Abban a pillanatban, ahogy elszakad ez a fonal - és kezében ekkor meglátta azt az eddig észrevétlen, hajnali párától gyöngyöző, pókhálóra emlékeztető, csillogó ezüstös szálat - nem tudsz már visszamenni, itt kell maradnod velem. Nem találkozhatsz azokkal akikkel eddig együtt voltál. Nem beszélhetsz többé velük, nem érhetsz hozzájuk. Nem látod majd a felkelő napot, ahogy palettájáról rézzel és bronzzal majd arannyal önti át az eget, nem érzed a vele érkező reggeli hűs szellőket sem. Nem látod az est fényében fürödőző Holdat, az illatozó éjt. Füleid siketen hallgatóznak majd és hasztalan próbálnak ismerős-ismeretlen hangokba kapaszkodni. Mind, hiába. Nem hallod már, ahogy mordul egyet a Föld, nem látod a visszamosolygó világot, a kékre váltó eget és úgy általában azt az Életet amit addig teljes széltében-hosszában éltél; egyszer csak megszűnik. Nem rendezheted el dolgaidat, mindent úgy kell hagynod ahogy az utolsó pillanatban hagytál és ez ellen nem tehetsz semmit sem - kitelt az időd. Mindened ami volt otthagyod, mintha nem is lett volna tiéd. Mert valójában nem is az, hisz a javak nem tartoznak hozzád, csak kapod azokat. Gazdájuk vagy egy rövid időre aztán tovább kell adnod. Nehéz lesz megérteni de el kell hagynod a földi tapasztalásaidat segítő érzékeidet - átveszi helyét valami teljesen más. Teljesen más, amit eddig nem vagy alig használtál. Elkezdesz érezni. Látni fogsz szemek, hallani fogsz fülek nélkül. Méghozzá többet mint gondolnád, sokkal többet...Rádöbbensz, hogy van tovább. Van odaát. Visszanézel életedre és nem tudod megmondani van-e eleje és lesz-e vége. Érzed, máshol vagy. De vagy. Ott leszek melletted és minden kérdés ami valaha felmerült benned - ha még nem tetted meg - megválaszolok. Többek között, ezért vagyok..."
Lassan halkultak a hangok, mintha szélbe kapaszkodtak volna, lebegtek, szálltak tova és egyre távolabb kerültek egészen addig amíg újra csend nem támadt. Újra de ez már másfajta csend volt. Beszédes csend.

...

Már nem félt. Vacogása abbamaradt, pulzusa normális volt, szíve ütemesen és nyugodtan vert. Átjárta a visszafordíthatatlanság, az elfogadás, egy befejezett élet eposzának gyönyöre. Teljessé lett. Pompázott és élete teljében lévő, kinyílott virágnak látta magát aki most beporzódott. Fáradtsága egy pillanat alatt szertefoszlott - nincs több küzdés, nincs több harc. Kitelt az idő, minden ami kellett elvégeződött, elérte célját, befejezett lett. Még egyszer utoljára egymás szemébe néztek. Alig észrevehető bólintással jelzett. Mehet...

vonat

Vonaton ülök. Szemem előtt a suhanó táj, csak nézem, szinte hipnotizál a sok egybefolyó szín és forma, látásom folyamatosan gyengül, elveszti térérzékelését és lassan enged a kísértésnek: hagyom, hogy testi szemeim lassan lecsukódjanak. Kicsit még ellenállok - eszembe jut, hogy egyszer gyermekkoromban amikor cirkuszba vitt édesapám egy illuzionista a produkciójához önként jelentkezőket hívott ki a színpadra, megbabonázta majd a föld felett lebegtette őket, alattuk vásznat, pálcát majd kardot húzott át, ezzel is szemléltetve tudását, fitogtatva bűvészi hatalmát; kivéve engem, mert akár hogyan is igyekezett, nem sikerült bűvcsókját rám erőltetni, csak álltam vele szemben és mosolyogtam, ő pedig egyre eszelősebben próbált hatalmába keríteni, mind hiába; őrülten büszke voltam magamra, tudtam, hogy győztem és ragyogó arccal néztem a nézőtér felé ahol apám elismerő tekintetét kerestem és helyben hagyását vártam, mind hiába... - de érzem, valahogy most magasabb erők vezetnek, hallásom tompul: a vonat fülsértő zajait (hőség van, nyitva az ablak és a folyosóajtó is) egyre és egyre távolabbról hallom, míg meg nem szűnik teljesen. Szemeim is csukva vannak már, érzem: kiszakadtam ebből a térből, ebből a jelenből...máshol vagyok.
Nem tudom mennyi idő telt el - nem számít.
Kinyitottam a szemem. Minden olyan csendes és fényes volt. Szemeim előtt a megszokott táj, a levegőég, rajta a rendezetlenül mégis oly megingathatatlanul harmónikusan vándorló karfiolfelhők csapata és madarak szertelen, kósza raja, a millió színben pompázó és domboruló táj, a göndörödő és csillogó folyó, a szárazon ringó napraforgótábla, közöttük néhány ki tudja miért bóklászó emberrel...szinte idilli kép, csodálatos látvány.
Éreztem, nem csak a szemem nyílt ki. Valami más is, mert eddig ezt nem érzékeltem de láttam ahogy a délutáni Nap hogyan kente be kenyerét vajjal, hogyan adta oda azt a tájnak, az embereknek, láttam hogyan táncol együtt szél és levél, láttam és Isten kegyelméből átéltem a pillanatot mikor a magát igenlő Élet fenségesen és gyönyörű nyugalomban bölcsen terül el, láttam a fű igaz zöldjét, az égbe harapó szépkéket, a szomjazó vizet, a formák lágy és mégis-rendjét, a pulzáló ritmust, az önmagát símogató ringó lüketetést...

Hasonlatok, szavak. Darabokra tört tökéletlenséggel próbálják megfogni, megfogalmazni az Egész lényegét - amit nem lehet mégis, annyira jó ez így. Mert néha, ha nem érezzük a Szépet, az Egy-séget, a Harmóniát, ha hirtelen egyedül maradunk és két-ségbe esünk ha lelkünk szeme belevakul a világ fényeibe, ha szívünk - mert néha így kell legyen - kifacsarodik, akkor vígaszt, támaszt, csöppnyi reményt adhatnak, mert a szavak igen is erősek. Az Életmindenség, mint apró bonbonkák beléjük van csomagolva - és ha megéhezünk akkor magunkhoz vehetünk belőlük. Egy közhely jutott eszembe és önkéntelenül elmosolygtam: nem a csomagolás a lényeg hanem ami benne van. Mint annyiszor, most is beigazolódott mennyire igaz. Maga a közhely is csomagolás, mert minden esetben ott rejti az Igazság darabegészeit.

Akármi történik aktív de általában passzív szemlélői vagyunk az Életnek. Néha sikerül a pillanatot kivételesnek megélnünk és látni azt, ami VAN. Ilyenkor szinte mámorittasan, megrészegülve szakadok el földi valómtól és felszállok, fel a magaségbe. Madár vagyok, szárnyaimmal ráfekszem a légre, nem suhintok velük csak élvezem a tétlen mégis-boldog létet. Hagyom, hadd vezessen. Otthon vagyok.

Te meg én

Nem tudom szóval mondani...
számról csak hullnak
a balga cserepek
szemeid dióaranyába fúrva
hallgatom leheleted
Ismerlek Kedves, már találkoztunk
Te meg én
didergő alkonyaim mákonyában
éneklő bíboréjszakáimban
hívtalak, szólítva becéztelek
párás álmaim mögül lopva,
félve, dajkálva megnéztelek
éreztem, egy nap majd
Holdad itt kering Napom körül
és tudtam, egy nap majd
udvarod koronámba kerül, hisz
egyszer már zengtünk,
fakadtunk együtt
Te meg én
csókjainkból mézet gyűjtve
holnapokból csokrot szedve
szeretve szerettünk
Te meg én
ismerem a mozdulatot, a fátylat
mit rászitálsz orcámra
ismerem szemed harmatát
ahogy szórod és fürösztöd vele
kalitkalelkemet
egyszer, nagyon régen
mikor csak az Isten volt az égen
egyszer megígértük egymásnak
majd a földkerek világnak
hogy eljövünk, újra
szeretni és magunk földreszórni
majd fényünkből fehér vitorlát szövünk, útra
kelünk vissza a Magasságos,
szárnyra kapott légbe
Te meg én

a szivarozásról - meg minden másról is

Arról, hogy miért jó szivarozni, miért jobb mint cigarettázni és hogy egy fojtogató nyárestén mikor a legnagyobb szükség volt rá hogyan talált rám a Körútról nyíló csendes kis utcában andalgó Nyugalom, hogy járt át, keringett bennem és emelt fel a semmihez sem hasonlító életöröm, Boldogság érzése ahogy a lassan koppanó és a forró betonút kályhalapján gyorsan párolgó esőcseppeket néztem és mind eközben, akarva akaratlanul de könny szökött a szemembe...

Talán az íze miatt. Talán a sebesség miatt. Szivarozni félórákat lehet, kell is. Cigarettázni nem lehet lassan. Két idősík. Pontosan megfogalmazni nem tudom, de érzem: lényegi különbség van e két, felettébb károsnak megítélt szenvedély élvezete között. Két világ, nem vitás. Cigarettáztam, évekig. Kávéházakban, lakásban. Kint az utcán, hőségben és fagyban. Tiltott helyeken, ágyban. Bárhol, bármikor rágyújtottam - szenvedélyesen szerettem, rabja voltam, élveztem. Szeretek most is, csak épp nem szívom. Azt hiszem soha nem szokom le - az a dohányos vagyok aki átmenetileg nem cigarettázik. Imádom a tabak ízét. Na, nem a gyári műdohányt, amit kezelnek, feljavítanak, vegyszereznek és telerakják kemikáliával, hogy aztán még többet szívjon az ember. Ördögi kör, én mondom. Hanem a valódi dohány ízét, no az teljesen más...Utolsó talán három dohányos évem alatt magam készítettem elszívnivalómat. Mint régen, az urak és persze a maguk módján és lehetőségeikhez mérten a parasztok megadtam a módját; rizspapír, minőségi, import dohány, néha füstszűrő vagy szipka, ezüst cigarettatárca, leülni és szép csendben, akkurátusan, gondos odafigyelés mellett formás kis hengereket gyúrni, megnézni-vizsgálgatni és örülni ha egy-egy tökéletes példány a tárcámba kerülhetett. Mégis, elmúlt a varázs. Már nem csak a dohány élvezetéért szívtam azt. Tulajdonképpen már a cigaretta követelte, hogy szívjam és ez nem tetszett nekem. Letettem, mert így döntöttem.
Lassan két év telt el, még a legvadabb, legzsiványabb éjszakák idején sem gondoltam arra, hogy rágyújtsak. Tegnap este elmentem boltba, vacsorát akartam készíteni. Hát nem lett belőle semmi sem, mert a bejáratnál rögtön megakadt a szemem egy csinos kis dobozon: 5 db kézzel készített szivarka nézett rám, barnán-melegen, csokoládé színükkel és szinte-érzem illatukkal csábítgattak, vegyem meg őket...Egy másodpercig sem haboztam, fizettem és távoztam. Késő este, jóbarátom hosszas unszolására mégis csak beadtam derekam és elmentünk ketten egy közeli, hangulatos kis helyre beszélgetni. A fontos dolgokról, persze. Fullasztó volt a hőség. A levegő meg sem moccant, még a járművek keltette zajban is volt valami lomhaság, álmosító dohogás, olyan zsolozsma szerű monoton mormogás. A kis helyiség minden ajtaja nyitva, az utcára néző nagy panorámaablak pedig szemtelen arroganciával ki volt emelve a helyéről, le a zsalukról csak úgy mintha sosem lett volna rajta. Az asztaloknál bágyadt vendégek, a tulajdonosnő hetyke sürgés-forgásában volt valami idegesítő vibrálás, dac az elviselhetetlen hőség ellen; szélsebesen kanyargott a kis asztalok között, fel-felkavarva a hajakba, ruhákba és testszagokba kapaszkodott dohányfüstöt. Jégbehűtött, fakó poharakat rakott asztalunkra, jó volt rájuk nézni de ahogy beleöntöttem söröm a varázs múlni kezdett, előbb párolgott majd olvadni kezdett róla a jég és egy perc nem telt bele már tisztán láttam az aranyló, szalmaszínű, gyöngyöző italom. Gyorsan jött a második is. Oldódott a hangulat, a szomszéd asztalokat is el-elhagyta egy harsány vihogás, jól ismert és szeretett zajok, poharak koccanása, kattanó öngyújtók, székek csoszogása és a pultból jövő jellegzetes hangok szerenádja töltötte be a kiskocsmát: örömfelhőcskék kúsztak a levegőben egyik asztaltól a másikig, majd ki az utcára és fel helyükre, fel az égbe...és ekkor eszembejutott az este vásárolt finom áru, a holmi, amit már el is felejtettem, ott lapult táskám oldalzsebében. Kivettem, felbontottam. Tüzet kértem a szomszéd társaságtól és rágyújtottam. A megszokott mozdulat. A szertartás. Beleszív, kifúj. Persze egyből karikákat, szinte tökéleteseket. Mert hogy sokat gyakoroltam annak idején és a szám még mindig emlékezett rá. Gondolataimba mélyedtem, a lárma lassan elcsitult és ott találtam magam bent, egészen belül, csak saját magammal. Egy dolgot kivéve megszűnt a külvilág. Ez a dolog pedig a dohány íze volt. Szeretem ezt a jellegzetes, olykor alkoholos bonbonra, étcsokoládéra, néha a mezei szalmabála illatára emlékeztető íz-illat elegyet. Tapintása puha, meleg szinte olvad a kezemben. Mintha emberi testrészhez érnék, egy finom bőr, alatta a ruganyos puha izmokkal. Egy kecses, ápolt női ujj. Szeretem amikor a dohány huncutul, persze várva de mégis, minden egyes alkalommal meglepődve belecsíp a nyelvembe. Ilyenkor megnyalom picit a szám, hogy ott is érezzem. Bizserget, csiklandoz én pedig örülök. Fújom a karikákat és mihaszna próbálom Chaplin örökségét magaménak tudni, nem fog sikerülni. Nyolc karika, mindegyik át a másikon anélkül, hogy az előző ne torzuljon - lehetetlen. Viszont jó játék. Egyszer sikerült háromig eljutnom. Én és a szivar. Gondolataimba mélyedten ültem, eszebe jutott a közelmúlt érzelmi viharoktól terhes, nem éppen könnyű időszaka. Eszembe jutott a nő akiért tűzbe tettem volna a kezem. Aztán eszembe jutott, hogy tűzbe is tettem és az is, hogy nem csak kezem hanem a lelkem is máglyán ropogtattam és ezt mennyire nem látta, nem érezte. Nem tudott róla. És eszembe jutott az is, hogy majdnem ottmaradtam. De csak majdnem. Visszahoztak a barátok, jóakarók, a józan ész amire bizton számíthatok (de miért ne akkor hagyjon cserben - hát persze, jutott eszembe a szív tekintetében mit sem ér az ész...), az angyalok és a legfőbb, a legédesebb angyal: Édesanyám. Az is eszembe jutott - és megkönnyebbülve sóhajtottam egyet - hogy ez mennyire nem számít már. Elmúlt, vége. Ekkor, varázsütésre vagy sem, talán egyszerűen csak a dolgok természetéből fakadóan eleredt a hűs, az irgalmas, ölelő, élettel teli eső. Csak egy két tompa puffanásra lettem figyelmes, ahogy a kövér cseppek meteoritjai becsapódtak, szinte azonnal sisteregni kezdtek majd ellentmondást nem tűrve tükröt borítottak az utakra, járdákra, az utca fényeit bizton és talán a felhők mögül olykor kíváncsiskodó hold tányérját is visszaverve hirdették: bárki bármit gondol, bárki bármit tesz, bárhogy lesz vagy nem lesz de a Természet az úr...
És ekkor én is tükröt borítottam szemeimre és visszavertem mindazt a jót a világra amit tőle kaptam.
Mert neki is szüksége van rá.

Szivarom közben elhamvadt. Azon a szép napon mikor nekem is el kell, eszembe jut majd ez a csodálatos este. Magammal viszem és még egyszer gyönyöröm lelem benne.

egy pillanatra láttál és láttalak

"- ...utcakövön az éjszaka"
(fogd meg a kezem,
nézz rám és ne menj még haza
sétálj most velem)

"- Látod, szívemben a város!"
(ereimben folysz,
csókod mézeskalács háza
dől rám, majd így szólsz)

"- Szeretem ahogy átölelsz..."
(derekad márvány,
kezem símogatod vele
vállamon állvány)

táska, nem gondolok másra,
képmasinára
támaszkodott szemmel nézlek
úgy szeretnélek
látni, egyszer. És mindenkor.
örökkévaló
éjszakámba, nappalomba
rakni, álmodni
ahogy mellettem bontod ki
önfeledt táncod
akár e pillangóreptű,
könnyű éjszaka.

"I saw the man of the streets
running on their knees
I saw the man of the streets
trading with their skin and bones
the only thing they owns
I saw myself in the street
bowing right to left as a reed
I saw myself in the street
trading with my heart and soul
the only thing I have, I own..."

Magammal I.

"...megengedhetem magamnak, hogy hibáim legyenek hisz ember vagyok. Szabad vagyok. Szenvedhetek és lehetek naív ha úgy akarom, mert naív gyermek vagyok s tisztaságomat csak így őrizhetem meg.
...nincs többé kétségem, akárki akármit mond: követnem kell az álmomat, mert csak így nézhetek szembe magammal. Megnyugodtam: felnövök és gyerek maradok. Szabadon." (Melian - köszönöm)

Lelki jóbarátom, lélek társam csodálatos gondolatai ezek. Nagyot merítkeztem belőlük - nagy szükségem volt rá. Néha nem várt helyről érkezik segítség. Néha csak úgy "véletlen", kószán megtalálnak bizonyos gondolatok és érzed, ahogy szinte leolvasszák a rádkövült, lelket rágó, testet nyomorgató viselhetetlen fájdalmat, oldást kapsz, a szó szoros értelmében megkönyebbülsz, fellélegzel majd megnyugszol. Valaki, valamikor mindig gondol ránk és szentül hiszem, a kellő pillanatban kézbesülnek gondolatajándékai.
Mostanában akarva-akaratlanul is de sokszor találkozom a bennem élő gyermekkel. Talán itt az idő, hogy konzekvens legyek és rávegyem magam: bízzak benne, higyjek neki mert senki sem érezheti tisztábban, engedheti olyan közel a dolgokat magukhoz mint a gyermeklélek. Olyan közel, hogy megérintse...Eljött az idő, hogy hátat fordítsak a múltnak, a sérelmeknek és visszatekintsek oda ahol még érintetlenül, előítéletek és félelmek roppant súlya nélkül szemléltem és fogadtam el a világot. Talán itt az idő, hogy a tapasztalást mint a tanulás és bölcssé válás elfogadott, jónak tartott és kizárólagosnak hitt tézisét újfent patikamérlegre tegyem és felülbíráljam: nem feltétlenül így működnek a dolgok, barátom...és igen itt az idő, hogy becsukjam a szívajtót, ablakszemeimre rolót eresszek, megkeressem lélekszobám rejtett villanykapcsolóját - és feloltsam azt. Felleljem gyermekmagam, feltegyem kérdéseim és megkapjam válaszaim. Hagyjam, hogy most az én fejem símogassa...
Nem bezárkózásról beszélek. Nem öncélú, önző, a világtól való elfordulásról. Nyitottságom megmarad, csak a belsőre fogok koncentrálni. Miért is tenném, hisz annyi szépet, értéket és maradandót kaptam kintről, az emberektől, az Életben történt dolgoktól. Csak a prioritást cserélem fel; ezentúl önmagam keresése majd megismerése, a belső értékek és szépségek felderítése lesz fontosabb. Mert hogy vannak, semmi kétség. Mindenkinek meg van, ehhez sem fér kétség. Az állhatatosság, a félelemnélküliség, tisztaság, nyílt és őszinte érdeklődés, a kételyek nélküli tiszta hit megtalálása - hogy csak éppen említsek pár dolgot. Mert ott vannak bennünk, ott porosodnak valahol lelkünk elhagyatott, félreeső könyvespolcán és arra várnak, hogy végre belépjünk, megkeressük és fellapozzuk őket.

THIS WAY...

angyalok és bolondok

Néha, nem tudni miért és hogyan de egyszerre csak világos lesz minden. Életed rejtett, apró titkai, melyek tudtod nélkül befolyásolnak, drámai hatással vannak rád és irányítanak hirtelen feltárulnak, meglátod őket kendőzetlen és kegyetlen mivoltukban, ezeket a sokszor aljas kis férgeket akik alattomosan bújnak meg az elme tekervényei és a lélek szépséges rejtekei közt, mételyeznek, beléd is marnak, lassan emésztenek, rágnak meg, élve felzabálnak majd észrevétlenül figyelmed, energiád, az időd majd az életed követelik...Volt már olyan érzésed, hogy "Úristen de nagy marha vagyok, hogy ezt nem láttam idáig" ?! Hát megláttam.
Talán a sors szeszélye. Vagy a Kegyelem, mert gondoltak rám. Onnan, Fentről. Nem tudom. De tegnap miután halálra kínoztam, felkoncoltam, kibeleztem és magamat magamból többször kiokádtam, többnapos gyomorideg, álmatlanság és elviselhetetlenség, mínusz két lyuk a nadrágszíjon és azután, hogy úgy tűnt lassan kialszik bennem a lélek mert nincs tovább, egyszer csak feladtam...és hirtelen csend állt be. Valami elpattant, elszakadt, véget ért. Éreztem, valami történik; se nem furcsa, se nem jó vagy rossz, egyszerűen jött valami ami varázsütésre kibillentett az addigi búmámorból, halálfélelemből. Felálltam és sóhajtottam egy nagyot. A levegővel szinte kiszállt belőlem valami, valami nehéz, súlyos, valami rossz...Leültem a zongorám elé és el kezdtem játszani. Az ujjaim, mint valami kis fürge, könnyed és szertelen pillangók villództak ide-oda a csodaszép ébenfa és elefántcsont billentyűzet felett, soha nem hallott vagy épp rég elfeledett dallamokat játszottak, csak úgy, önmaguktól. Nem figyeltem rájuk. Önálló életet éltek. És akkor hirtelen rájöttem miért élek meg bizonyos dolgokat úgy ahogy, miért követem el mindig ugyanazokat a hibákat és miért nem tanulok belőlük, miért kell szarral elárasztanom az életem, hogy aztán kimászhassak belőle és miért és miért és miért...
Kiléptem a testemből. Láttam magam amint ott ülök az imádott hangszer előtt, hallottam a hangokat de nem ott voltam. Majd láttam amint kiegyenesedve állok, lebegek a levegőben és fejem felett egy óriási, tölcsérszerű valamiből folyamatosan, nagy erővel és robajjal, vízesésre és egy száguldó gyorsvonatra emlékeztető, színtelen és csillogó folyadék zúdult rám és csak jött és jött belőle...minden. Kicsit hátráltam, talán még a szemem is megdörzsöltem; megismertem magam. Nem akartam elhinni de kétségtelen és bizonyos: én voltam az. Láttam amint szenvtelen de tiszta arccal állok és hagyom, hogy az a dolog történjen. Nézek nagy kék szemeimmel előre és tűrök. Az a valami meg egyszerűen ömlött belém, minden egyes cseppjét mértéktelenül, mohón magamba szívtam. Eltűnt bennem, nyomtalanul. Ahogy hátráltam észrevettem, hogy - és ez volt csak igazán rémísztő - elöl, szívem helyén leginkább de majd' az egész mellkasomon nincs se ruha, se bőr, se csont, se semmi. Ott dobogott a szívem, erőteljesen és vörösen, büszkén és ütemesen. Nagy volt. Ugyanaz a valami, ami a fejemen át zúdult rám árasztott el elöl is - de a színe és halmazállapota más volt. Szinte szívtam magamba ezt a löttyöt, ezt a sűrű, kavargó, zavaros valamit. Döbbenetes és sokkoló látvány volt. A szív aki beszív. Mindent. Kicsit közelebbről megnéztem és akkor láttam, hogy ez a valami tele van képekkel. Színekkel, történésekkel, mozgással. Ez az Élet volt maga, az én életem...

Nyitva van a fejem - ez rendben van. Beengedem az életet, tapasztalok, tanulok, döntök, felnövök.
De nyitva van a szívem is - ez már nem hangzik olyan jól.

Hogy miért? Mert ugyan beengedem a csodálatos dolgokat, embereket, érzelmeket, a szépet és a jót de bejön vele "más" is. Bejön, kéretlenül és dacosan, erőszakosan és durván, igázva, bejön megfélemlíteni, megkeményíteni, pusztítani. Beengedek mindent és mindenkit. Megtalálnak angyalok és bolondok. Én meg hagyom és nem foglalkozom velük...
Rájöttem, hogy túlságosan is nyitva vagyok és erre is koncentrálok - a kívülről jövőre. Nem arra, ami belül van. Nem magamra...nem a lelkemre, a belső világomra, a csodás és gazdag saját kis kertemre, univerzumomra. Hanem a külvilágra. Miért fontosabb az ami kint történik annál ami bent van? Miért hagyom, hogy a világ kápráztasson, miért engedek be mindent? Empírikus, tapasztalat szerzés útján gazdagodó, kalandvágyó és bátor lelkek vagyunk. De vajon tanulunk-e ebből igazán? Jó-e az nekünk ha így cselekszünk, kékre-zöldre veretjük magunkat, sérülünk, fájunk és szép lassan belehalunk - az Életbe...Nem kellene inkább hallgatni a szív szavára, nem kellene inkább belülre koncentrálni és megvárni, mit üzen és súg...az a valami, pici, fénylő, tökéletes kis "mag"? Az a Pont, a kis pötty? Mag-unk?
Megvan mindenünk. Gazdagok vagyunk, szépek és tökéletesek. De el is felejtjük és aztán nem hiszünk benne. Nem hiszünk magunkban. Rendjén van ez? Kétlem.

...

Jó lenne egy sapka és esernyő, egy pajzs, mellvéd vagy akármi. Azt hiszem, egyszerűen csak Szeretetnek hívják. Már hallottam róla.

Just to remind me that my only enemy is...me.

kaptam

Dolgom végeztével elindultam haza. Sétálok egyet - gondoltam hirtelen ötlettől vezérelve -, hagytam hadd vezessenek lábaim, vigyen a véletlen valamerre, úgy is ritkán adódik rá alkalmam, hogy céltalan órákat töltsek el szülővárosomban, ebben az imádott és egyben gyűlölt, csendes kis helyen, ahol szinte rám köszönnek a házak, integetnek a fák és a szél ismerős szagokat, illatokat hoz felém, ahonnét évekkel ezelőtt sietve menekültem és most mindennél erősebben vágyom vissza - amikor befordultam egy ismerős utcába, ahol kisgyerekként sok időt töltöttem, cseperedtem, önfeledten játszottam, még az apró, járdába ágyazódott kis kövek, repedések is ugyan ott voltak mint akkor, ez - mondtam magamnak ujjongva, szinte megrészegülve a felfedezéstől - teljességgel hihetetlen mégis, itt vagyok ahol egykor gurult a kis, piros pöttyes labda én meg hanyatt-homlok, semmi másra sem figyelve rohantam utána, ahol a szomszéd paprikáskruimplija egy életre orromba hízelegte magát - még most is, majd' harminc év távlatából is oly annyira, hogy összefut a nyál a szában -, ahol minden reggel a kezdés, az új, egy kalandos nap és a felfedezésre váró világ izgalmával keltem fel, ahol a vasárapok puha, délutáni fényei oly melegen öleltek ahol barátságok, életre szólóak köttettek és oldódtak el; igen, itt az utcában kétségtelenül történt valami ami végérvényesen és visszavonhatatlanul az enyém és részem is lett egyben...és ez az érzés most egy gözmozdony sebességével jött felém és ment át rajtam. Meg kellett állnom. Térdeim villámgyorsasággal adták meg magukat, éreztem ahogy megremegek és megbotlom - tudtam hogy jó, csak szokatlan dolog történik velem: találkoztam régi magammal, a kölyökkel, rég elfeledett, eltemetett érzésekkel - itt hagytam boldogság-ujjlenyomatom, mosolyom, tisztaságom, magam egy darabját amiért most felnőttkoromban akarva-akaratlanul de visszajöttem. Arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű dolog az emlékezet, aztán meg arra, hogy egyben mekkora gonosztevő is: szeszélyes szerető aki akkor látogat meg mikor a legkevésbé sem számítasz arra de cserbenhagy mikor szükséged volna rá. Mindegy is - mosolyogtam el magam - és egy pillanat múlva már baktattam tovább. Felsejlett néhány régi kép, a barátok, a játékkal töltött közös órák, a frissen kaszált fű illata, a zöldellő, színes virágokkal gondosan teleültetett kis kert amit akaratlanul de sokszor tönkretettünk - milyen sok verést kaptam érte ami akkor nagyon fájt de hol vannak már ezek keserű pillanatok. Tényleg így van; csak a szép dolgok maradnak meg bennünk és az elszenvedett sérelmek is idővel elcsitulnak és feloldódnak. Különös szerzet a lélek - motyogtam magamban - olyan, mint a jó szakács: bármilyen rossz vagy kevés alapanyagból képes remek ételt főzni. Ahogy egyre több minden jött vissza, hacsak egy apró, tűnékeny pillanatra is de újra boldognak, felhőtlenül boldognak éreztem magam. Mosolyogtam. Pont úgy, mint akkor. Teljesen átjárt az érzés, még most is tart mikor e sorokat írom: melenget és ad. Örömöt, szépséget, boldogságot. Hm. Jókor jöttél, pillanat. Soha jobbkor. Ritkán sikerül megélni és átérezni így ezeket a pillanatokat. Tudom én, hogy ott van körülöttem. Tudom, mindig. A Kék Madár. Itt repked körülöttem, néha még a vállamra is ül, tudom. Egy dolog azonban tudni és egy dolog érezni. Ez a fontosabb, semmi kétség. Most érzem is és nagyon hálás vagyok a sorsnak vagy a nem tudom minek, de most érzem. Repülök, együtt a madárral. Csodálatos...könnyezem...sírok és nevetek is. Hát ilyen ez...
(...)
Megszűnt az idő. Lelkem-magammal átléptem egy másik valóságba, át a fizikai univerzumból egy másik helyre ahol nem mérik az időt. Nincs idő, mert ott az nem számít. Ami számít: boldog vagy. Amikor ismerőssel találkozol, ott a kérdés: hogy vagy? Persze, lehetsz jól és lehetsz kevésbé az. De a kérdés lényege: boldog vagy?
Mit is mondtam az első mondatomban? Hogy véletlenül? Óh igen, milyen ostoba, felesleges szó is ez. Nem hiszek a véletlenekben. Ezek után végképp nem. Vezettem magam ezen a napon egy helyre, ahol gondosan becsomagolt boldogság-kapszula várt rám, amit magam készítettem, kiskölyökként, de a tartalmat, a lényeget én is csak kaptam és tovább is adom: Nektek. Legyetek Boldogok! Ha nehéznek tűnik akkor is törekedjetek rá. Csak ez számít.

---Find yourself---

pár, beszéd

- "...mert semmi kétség van ez így, hogy elfogy a lendület. Elfáradsz, erejefogytán, kimerülten leülsz egy helyre és távolba révedt tekintettel csak nézel, nézel előre a semmibe. Hogy nincs tovább, nem tudod merre pedig nem is oly rég még biztos lépésekkel, önbizalommal tele jártad utad; minden ment a maga medrében, láttad a dolgok végét és bizakodva tervezted a következő lépéseket. De most hirtelen megfeneklett az egész és nem tudod hogyan tovább. Mielőtt kétségbe esel és elhamarkodott lépésre szánnád magad hadd adjak egy tanácsot: ne aggódj - hisz ez teljesen normális, vágyaid-céljaid, megvalósítandó álmaid, elhatározásod és akaraterőd természetes ritmusát követed csak: olyan ez mint az éjjel és a nappal váltakozása, a tengerek ringása, oda-vissza húzódása, az alvás és ébredés, a haladás majd maradás, a fekete és fehér világa, a jó és a rossz csatája...embertermészeted szerves része, hozzád tartozik - sőt motorja, hajtóereje is egyben. Szeresd hát magadban ezt is, mert ha ezt nem teszed, saját valód, önmagad nem szereted...Ha megtagadod magad és ellenállsz ennek a "hullámzásnak" (mi formának mondjuk, de Ti jobban értitek, ha törvénynek fordítjátok) akkor kibillensz egyensúlyodból, a véglet olyan fokára jutsz ahonnét már nem tudsz visszakapaszkodni; elveszted csodálatos ragaszkodásod az Élethez - és akkor mind a ketten mehetünk a fenébe..."
- Értem - mondtam értetlenkedve - de mi van, ha én nem akarok visszakapaszkodni?
- "Nem akarsz...? - törtem ki szívből jövő, hangos nevetésben. Az Élet nem a tiéd, ne feledd. Még amit a sajátodnak hiszel az sem. Csak kapod. Tetszik-nem tetszik, ez van. Méghozzá örökbe..."

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hirtelen ébredtem fel. Szemeim azonnal kipattantak, nagyon kipihentnek és nyugodtnak éreztem magam. Felkeltem és kinéztem az ablakon. Odakint még sötét volt és elkaptam azt az utolsó pillanatot amikor még a város, vele együtt az emberek is alszanak még, ezt az első madárfütty előtti semmihez sem hasonlító Csendet, ezt az ásítozó, falánk ürességet mely arra várt, hogy átadja helyét valami másnak, a Visszatérőnek, a hullámzás Másik természetének, önnön maga másik Felének, Párjának és egy új nap virradjon reá. Hagyta, hogy megtörténjen. Várta azt. Elfordultam balra és megpillantottam a halványan érkező, láthatóan erőtlenül de elszántan kapaszkodó rózsaszín eget. Idáig aludtam, most ébren vagyok. Idáig Máshol voltam, most Itt vagyok. Mosolyogtam. Most megszólalt az első "tupp-tupp" és egy pergő, virtuóz "tszirrupp" is, ez a nagyon ritkán hallható, semmivel sem összetévesztendő édes kis madárhang. Két őszapó volt az. Élek. Boldog vagyok. Legközelebb boldogtalanul, összeroskadva halok meg, hogy azután feltámadjak és újra éljek. Megyek és majd jövök. Ennyi. Nincsen vége...

Hát így beszélgettem Én meg Én ezen a csípős májusi reggelen, amikor úgy döntöttem leporolom magam, ismét lábra állok, újra felkelek...mert így van ez rendjén.

Everything I touched was golden, everything I loved got broken...

VÍZ

...már vagy egy órája abbahagytam a horgászatot. Felszerelésem nagy része még mindig itt hever mellettem, körülöttem - egyszerűen képtelen vagyok elpakolni, annyira rabul ejt a lábaim előtt heverő mozdulatlan, lustán elterülő, macskamód nyújtózkodó tó látványa. Hihetetlenül nyugodt a vízfelszín, már-már tapintható, kemény mint a zselatin és annyira mozdulatlan mint egy pózoló, viaszarcú Felség, szinte beleszédülök: az ég - a reszketegen horizontjába kapaszkodó, lenyugvó nappal és a fejem fölött megjelenő első kis szitáló, félénk csillaggal - tökéletes, elképesztően hű mása tükröződik rajta, csak nézem és nézem szinte magába szív és hipnotizál a látvány; nem tudom eldönteni hol van a fent és hol a lent...nem szentségtörésből de hinni kezdem: lehet a vízen járni. Kétségem sincs felőle. Miközben gondolataimba merülve bambán bámulok előre, mögöttem, a zörgő bokrok közül a halott avaron csörtetve hangos gyerekcsapat vágtat előre. Apró kezeik tele mindenféle kincsekkel: kavics, kő, fadarab. Hangos lárma, izgalom és ricsaj közepette mind-mind beledobják, szórják azokat a vízbe és amilyen gyorsan jöttek olyan hirtelen el is iszkoltak; ott létükről csak a hullámzó felszín, a növekvő koncentrikus kis köröcskék és a fülembe visszacsengő tiszta kacagásuk árulkodott csak.
Nézem a vizet és a túlpartról visszaverődő hullámzás láttán eszembe jutott öregapám, mikor hasonlóan pajkos és vidám kölyök voltam és ugyan így megzavartam Őt elmélkedésében, aki akkor - egy-két meleg dünnyögés, mormogás után - ezt mondta:
" -...tudod, kicsikém mi, emberek nagyon hasonlatosak vagyunk ezekhez az apró kavicsokhoz, kövekhez. Vannak akik alig észrevehetően változtatnak a tó tükrén, mások hatalmas hullámként söpörnek végig rajta. Egyesek észrevétlenül elmerülnek benne, mások meg dacolva a mélységgel élvezettel ugrándoznak, szökellnek a tetején. Vannak, akik nem kérik mégis beledobják, mások a parton várják, hogy egy hullám felkapja őket...így vagy úgy, akarjuk vagy sem de közünk van - és itt, egy hosszú lélegzetvételt követően számomra felejthetetlen de még teljességgel érthetetlen, átszellemült arccal, szeme előtt fátyolként elsuhanó életével vontatva-lassan mondta: a Vízhez. De, ha már egyszer közünk van a vízhez közünk kell, hogy legyen a szárazsághoz is..."
Köpött egy nagyot és hosszú szünet után - miközben néztem hihetetlenül nyugodt, barázdált arcát - sóhajtott egyet és ezt mondta:
" - Ha nagy leszel, megérted majd mit hord itt össze bolond nagyapád" - mosolygott szelíden, nyomott egy fityiszt a kobakomra majd hozzátette:
" - Ne feledd el angyalkám, a papa nagyon szeret Téged és soha egyetlen pillanatra sem fog egyedül hagyni. Lesz majd idő amikor már nem látsz engem, mert oda kell mennem ahol a szem előtt rejtve leszek. De ha bármikor szükséged lesz rám ülj le egy tó partjára, nézd a vizet és ott termek bárhol is légy a világon..."
Hazafelé fogtam hatalmas, érdes kezét úgy ballagtunk. Ő fütyörészett, én boldog voltam. Azt hiszem, Ő is.
Két nap múlva elment arra a helyre ahol " a szem előtt rejtve" volt...

Mire ez a rövid jelenet lezajlott lelki szemeim előtt meglepett és vállamra ült a suttogva érkező éjszaka. Elhozta nagyapám, most megértett mondandóját és romlatlan gyermekkorom egy darabját: a nagy, csillogó szempárt, a hallgatást, a tiszta szívet, a befogadást, a rácsodálkozást. Elhozta az egyszerűséget, a csodát és a boldogságot. Elhozta a Vizet és most elöszőr de annál biztosabban éreztem: egyszer majd elhozza a szárazságot is...

Budapestem

Most először és nem tudom miért.
De ahogy az utcán megyek
és óvatos ritmusra lépkedek
a sok kutyaszar, szemét
eldobott élet és törmelék között
- mint akibe tánc vagy ördög költözött -
belülről fakadt és tört fel
amit oly sokáig kínosan
nagy gonddal únos-úntalan öltem el
hogy itt, a sok kócos
szélfútta ház, költöző vakolat
lassan folyó kancsal ablak
alatt és között
már nem hagyom, hogy a szürkén
permegő angyalföldi közöny
csukja be és süsse le szemem;
késsel, ha kell borotvával feszegetem
és nyitom fel azt, hogy lássam
a város sáros arcára fagyott
félszeg, faképnél hagyott mosolyt
mely akkor is ott van
- és akkor csak igazán -
ha neki hátat fordítva
kifosztott arccal bambán vonulok
most már tudom,
hogy akkor is ott van.

Most először és nem tudom miért.
De mégis csak beléd költözöm
hagyom, hogy nyomomban járj,
udvarolj, győzködj, fordítsd rám hasad
oszd meg velem elevenszült gyönyöröd, hasadj
mutasd meg párás, rózsaszín hajnalod
(fülledtre is festheted ha akarod)
forrj fel nappal de leginkább éjjel
add magad azzal a szenvedéllyel
amivel én teszem
mikor utcáid kövén,
tereid padján,
földedbe fúrva vagy gyepeden
álmodom göröngyös életem,
szemérmes, vad és igázó város
ahol a fények
nappal egész az égig érnek
éjszaka pedig melleidre lógó
tejüveg nyakláncot fűz a Körút,
a rakpart és a sok híd
vakítón kígyózó ölelkező lámpasora,
te hömpölygő hegynek dőlő csoda,
mert vessen bármerre az élet
vigyen bármerre utam
most már tudom és biztos vagyok ebben:
Budapestem otthonom
és itthonom is egyben.

Sosem féltem a lehetetlentől. Csak attól amit szabad...

zöld

Egész életemben vártam rá. Vártam, hogy megkapjam a zöld jelzést. Hogy mehet az Élet. Minden oké, a kapuk nyitva, hajrá. Nincs előttem akadály, megvalósíthatom az álmaimat és elérhetem vágyott céljaimat. Mindig az a legmeghökkentőbb amikor kiderül: végig zöld volt (tulajdonképpen még lámpa sincs), a Stop!-ot magam raktam oda. Döbbenetes és egyben fájdalmas is. Döbbenetes mert felismerésére csak nagyon ritkán adatik meg a lehetőség, fájdalmas mert ilyenkor jövök csak rá, hogy az élet rövid, drága ajándék, az elpazarolt időért pedig álmaim elvesztésével így önmagam lassankénti forgácsolásával fizetek. Mindig... Az álmok kontra tapasztalás, a néha keserű ébredés, a gondolkodás, a döntés majd a végeredménytől független el-kell-fogadás világában élek, a velejáró minden jóval és rosszal együtt. Mert bármi történik annak meg kell történnie. Én hívom az életembe...akármi legyen is az.
Sors? Nem tudom.
Szabad akarat? Azt sem.
Boldogság? Na, az már igen. Ez az egyetlen, igaz "cél" amiért érdemes és kell is élni. Nem kötelességből. Mert jó. Nem keresve, mert az talál meg...Mert amikor azt érzem, hogy boldog vagyok akkor igen, megy az élet. Zöld van.

Ez egy tízéves kiskölyök (Erin, a Michigan állambeli Antrim County-ből) gondolata a zenéről. Szerintem csodálatos, önmagáért beszélő alkotás. Van rajta zongora, melyből a hang virággá és szivárvánnyá (a megismételhetetlenség és csoda, a színpompa és változatosság, az Élet és a káprázat ősi jelképei) fejlődik. El vagyok tőle ájulva és ragadtatva is, nézzétek: :)

Levél távoli barátomnak - önmagam okulására...

Hmmm...milyen jó fej vagy :) Köszönöm válaszaid, el kellene menned pszihomókusnak, komolyan :)) Külön jó, h. vastaggal kiszedted a soraid, így nem vesztem el a kesze-kusza gondolataim erdejében...mert hogy azóta még kesze-kuszább lett, vasárnap este levettek a zsaruk 30 rugóra (gyorshajtás), tegnap meg egy szórakozóhelyen kilopta valaki a táskámból a pénztárcám amiben benne volt az albérlet+rezsi pénz is (előtte vettem fel a bankból, h. majd ma befizetem...), újabb 80 rugó minusz...a büdös qrwa életbe... Terápias jelleggel jól kiüvöltöttem magam a flegma tulajjal (számon kértem a "biztonsági" rendszerüket, a helyiségben folyton ide-oda mászkáló teremfelügyelővel együtt) aki egy rendkivül ellenszenves, - már bocsánat - antagonista hülye picsa - szó szerint. Már volt apróbb nézetelterésem vele es akkor is jól lebasztam, persze semmire sem mentem vele. Képzeld el, vérnyogó hangon csak ennyit szólt az egészre: "- Nem érdekel..." - és egy vállrándítással elintézte az egészet és hátat fordított nekem (hahahahahaa...basszus mekkora tévedésben vagy, nem is tudod...) és az érthetően a munkáltatójuk pártját fogó pincérekkel és bartenderekkel, aztán hazamentem és bőgtem addig amíg el nem aludtam :( Nem a pénz miatt, bár nem tagadom anyagilag érzékenyen érint. Méghozzá kurvára. Egyszerűen a leembertelenedés és aljasság, az önző nemtörődömség miatt, h. nem érezheted jól magad még a barátaid között sem, mert figyelned kell ezerrel ki, mit és mikor csinál...a f*szom kivan már ettől (persze voltak ott ismeretlenek is bőven - fogalmam sincs ki és mikor tette - de a barátaimért tűzbe tenném a kezem). Ráadásul én kórosan feledékeny vagyok (nemtom hovatűnik ilyenkor a figyelmem, egyszerűen azt érzem, hogy nem a helyszínen vagyok hanem teljesen máshol feloldva lebegek, főleg ha iszom is, akkor irány a világűr :) és szarok nagy ívben mindenre), idén már elhagytam pénzt, sálat és sapkát, fontos papírokat, kulcsot, a buszon felejtettem az noteszem a kedvenc tollammal együtt és a csimborasszója mindennek a tavalyi kerékpárlopás volt (profi MTB, 150 rugó), ami szintén az én hibám volt (nem zártam le a bicajt mert úgy gondoltam, h. a hajnali, néptelen utcán senki sem fog avval törődni, h. jééé ott egy bicó, gyorsan lopjuk el...de így történt. Pár méterre egy széken ültem tőle, arra jött ill. szaladt v.ki, nekifutásból villámgyorsan felpattant rá és elhajtott vele - ez egészen elképesztő...persze, nem értem utol a rohadt kis férget :( ).
Remélem nem veszed zokon a kitörésemet, nehari ezért.
De tudod mi volt a legszebb a sztoriban? Az, h. hazafelé menet szembejött velem egy koldus és pénzt kért. Természetesen akkor még nem tudtam, h. nincs egy árva vasam se :) Majdnem mindig adok nekik és most ez "kifizetődött" mert kotorásztam a táskámban es azonnal láttam, nincs meg a tárcám így időben vissza tudtam még menni a helyszínre, hátha "ott hagytam"...hm. Szép.
Munkába jövet azon gondolkodtam, h. mivel tudom ilyenkor magamat - mikor már megtörtént a baj, mert előtte nagyon úgy látszik, képtelen vagyok - megvédeni. Hogy ne legyek letört, bosszús, kedveszegett. Rossz energiákat szülnek amelyek tudom, hogy lebetegítenek ha sokáig rágódom a problémán. Két dolog jutott eszembe. Az egyik, h. erőszakosan :) is, de megveszem az új kerékpáromat amit kinéztem, mert egészségesebbé, boldoggá és szabaddá tesz a bicajozás. Egyszerűen odavagyok érte, imádom ( többek között ezt gondolom róla, engedd meg, hogy figyelmedbe ajánljam :) :

http://feather-in-the-wind.blogspot.com/2006/10/tegna-pesti.html ).

A másik, meg hogy csak-azért-is szeretem az embereket, csak-azért-is átölelem a kibaszott világot, még ha ilyen rusnya és alattomos, útálni való helynek látszik akkor is, mert nem nekem van szükségem megértésre, türelemre és szeretetre hanem neki...

Köszönöm, h. "meghallgattál", jobban vagyok tőle.

Ölellek, puszi és vigyázz magadra! Jobban mint én :))

Egy kicsit én is...

Nézem ezt a vékonyka fűszálat
ahogy tűfoknyi végén
egy harmat tiszta cseppjét
kis kristály-gyermekét
derékból hajlottan tartja
dacolva a könyörtelen széllel
bántó reggeli fénnyel
makacsul, akarva
és látom amint egy apró hangyácska
fürgén mászik be nadrágom szárába
(amibe lelkesen bújtam tegnap este)
- de most mereven, feldőlt rozsdaszínű,
mohos és kutyaszaros szoborként
talán fej és kezek nélkül torzón fekszem épp -
teszi szorgosan dolgát
fáradhatatlan hévvel
önpusztító szenvedéllyel
pecsételi sorsát
szeme előtt egy cél lebeg,
lerágni rólam e lebernyeget
én pedig hagyom
mert mozdulni nem nagyon
bírok, nem nagyon akarok.

Szemeken, mosolyokon
kávéházi illatokon
jól ismert és szeretett zajokon
szivarok füstjén
lebbenő hajak fürtjén
a brokát bordó függönyébe hajtva
felrémlik a tegnap esti előadás
nem vitás, újabb felvonás
- úgy örülök, hogy újra látlak, te jóég! -
átbeszéltünk már megannyi felhevült éjszakát
most is ezt tesszük, folytatjuk
ahol régestelen-rég abbahagytuk;
ki milyen kincseket gyűjtött az elmúlt dekád
roppant súlya alatt
vajon szerettünk és adtunk-e eleget
jutott-e elég bizsergető, cirmos pillanat
kaptunk-e szívekből meleget
itt, a ránk mosolygó fodros azúr alatt
ami kitart majd, táplál és elkísér
mint gondunkat viselő, szerető jótündér
boldogan éljük-e az életet
vagy csak sovány, sápatag mása
ami tiszta, őszinte kívánsága
volt romolhatatlannak hitt
gyermeki lényünknek
igazi, egyetlen tiszta énünknek...
és ahogy vad, részeg kocsisként
hajtottuk likőrök, kávék, borok ostorán
egyre beljebb az idő
musztángját, szilaj vadlovát
kezdtek mámorosan folyni a percek
éreztük, mint pattog és serceg
a rég halottnak hitt szikra
ami egykor tüzünk táplálta
most pedig nagy Ó-betűként, szájtátva
nézzük ahogy újra ropog a máglya!
Kezedben, precíz sebészként
(hisz mindig a pillanat mágusa, doktora voltál)
egyszerre ott volt olló, tű és lenéztél rám
pillantásod - ami oly lassú volt
mint a májusi égre kapaszkodó
kövér, narancsos Hold -
árulta el nekem most elvágod
a sikolyoktól terhes éj köldökzsinaját
magad elé, súgva
közönségnek fülem választva
és hozzám bújva:
"...úgy félek attól, hogy elbasztam az életem"
- bukott ki szádból
a márványos fénybe váltó
őszinte, sosem-hallottam-szebb önvallomás,
szemedben a tükrös, fátyolos csillogás
árulta csak el, hogy néha tényleg így gondolod
és most, talán először gombolod
ki magad így másnak
köszönöm, köszönöm hogy társnak
választottál ma éjjel
ezen a pézsmaszaggal, kéjjel
terhelt februári tavaszon
kedves, kicsi angyalom...

Reggel van, most már felkelek.
Szánva, botránkozva néznek az emberek
mert itt feküdtem szerelmetes városom főterén,
mint egyéjszakás vőlegény.
Fülembe szinte menetet vág
a csikorgó, lomha villamos teste
de mit sem vet rá lelkem nyitott ablakán
visszalopódzó, csilingelő tegnap este.
Fejem megemelem és látom a csepp mit harmatnak hittem
igaz és őszinte könnyem, sós kincsem,
hogy a fűszál és a szorgos kis hangya is én vagyok,
derékból hajlott életem vágyva viszem vállamon
de akkor is mindennél jobban szeretem és élvezem
még ha úgy érzem igen, egy kicsit én is...
szóval egy kicsit én is elbasztam...az életem.

"Hajnali részegség" - szeretett Kosztolányi Dezső emlékére

Talán az este fojtón ölelő teste
talán folyton szerető szívem
ezeregy darabra tört
cserépmagánya
de lehet hogy a szemembe költözött
kukucskáló csillagfény
vagy a Holdról csorgó méz
reménye, varázsa
vagy az életről szőtt álom, ez az
Édes Álom
ahol bennem végre
nemcsak magam
hanem a Teljességet találom
vagy egyszerűen csak a csoda
fogadott örökbe, nem tudom:
de már nem érdekel
hogy az évek tetten érnek
hogy az idő lefolyik arcomon
és fejemben korcsolyázó gondolatok
sebei vadként ejtenek el
hogy a szörnyű ínség
a szeretet-éhség
olykor kínoz és gyötör - mert tudom
eljön értem a gyönyör -
nem baj, hogy alvad bennem az Élet
hisz így tanít és szeret a Természet
persze olykor még rettenetesen félek, hogy
a kényelmetlen gödör lesz utolsó menedékem
de már nem hiszem ezt el
mert sosem temetnek el,
hisz megígérték az Angyalok, hogy
az Idők végéig és utána szárnyalok
csak igazán...

Tegnap midőn hazafelé baktattam
és gyengéden terelt az éj mámoros utamon
felszakadt az ég felhőbőre.
Megmutatta titka, szemérme pőre
gyönyörűségét - bár az egész egy pillanat volt
de éreztem, örök időkre szólt
és ahogy ott álltam
gyökereket eresztett lábam
csak néztem és hallgattam ahogy
becsomagolnak,
búcsút intenek
és elmennek a szavak...

Need to feel Loved

...ezt csak azért, hogy tudjam
...csak azért, hogy tudd
...ezt csak azért, hogy ne feledjem
...csak azért, hogy ne feledd
...ezt csak azért mert jó
...csak azért mert a legjobb
...ezt csak azért mert kell
...csak azért mert más nem kell
...ezt csak azért is
...csak azért is:
need to feel Loved.

szeretve vagyok...

-"...tudod nem szeretek sokáig olyan emberek társaságában időzni, akik mellett kényelmetlenül érzem magam, akik állandóan korlátaimra, képességeim - meglepő módon ezt a szót használta, ami először mosolyt majd érdeklődő figyelmet váltott ki belőlem - pallérozatlanságára, elhanyagoltságára, lehetőségeim kihasználatlanságára, szenvedélybetegségeimre (jó sok van), olykori érzéketlenségemre, féltehetségemre, gyakori felszínességemre, önmagam állandó ostorozására kényszerítve határaimra emlékeztetnek. Nem, nem kedvelem azokat az embereket akik szavamba, gondolataimba vágva próbálják a saját elképzeléseiket, mondandójukat vázolni mint egy bizonygatni mennyivel többet ér a véleményük, mennyivel jobban és igazabban látják a világot és egyáltalán a dolgok részét-egészét mint én - mondta borízű, érdes hangján. Nagyon nem szeretem azt, hogy mégis szeretnem kell őket, nem azért mert az örök, egyetlen-igaz Törvény ezt diktálja, nem azért mert a kényes együttlét még kényesebb egyensúlya felborulna ha nem törekednék rá és végképp nem azért mert bármi vagy bárki erre kényszerítene. Szeretni kell mert jó, még akkor is ha viszonzatlan, mert a szeretés önmagában az, ami. Személytől független. Éppen ezért nem én szeretek, csak érzek. Érzem, hogy szeretve vagyok így szeretni tudok...meredek, ugye?! Nagyon is az. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy képtelen vagyok szeretni, hisz én annak élem meg, hogy szeretek. De most már tudom, egy egészen kicsit más a helyzet. Kérlek hallgasd meg ezt a történetet, nem mondtam el senkinek sem mert attól féltem, hogy teljesen hibbantnak néznek majd és jól kiröhögnek - kérlek szépen hallgass meg, mert valamiért úgy érzem beszélnem kell róla és tovább kell adnom." - kérlelt, szemében egészen különleges vágy, tűz parázslott; valamiért úgy éreztem meg kellene hallgatnom, de egy porcikám sem kívánta a további időzést.
- Hát jól van, hallgatlak - mondtam kedvetlenül, egy darabka földön fekvő, elszenesedett kolbászra emlékeztető faágat rugdosva - csak arra kérlek légy rövid. Nehéz és hosszú nap után vagyok - folytattam elhaló hangon, de kihasználva hosszú és vontatott lélegzetvételem megnyugtató hangon így szólt:
- " Látom én, hogy miért nehéz ez a nap" - mosolyogta és megfogta a kezem, amitől nagyon megijedtem de egy pillanat múlva olyan érzésem volt mintha rakott volna bele valamit.
Szépnek láttam ebben a pillanatban, bár szegényes, kopott és meglehetősen szagló ruházata undort keltő volt mégis, valami láthatatlanul sugárzó, könnyed lég és harmatszerű derengés lengte körül ami feledtette kinézetét; egyben láttam az Embert a maga valójában és ez valahogyan jobb kedvre derített, legalább is eléggé arra, hogy meghallgassam.
- "Szóval egy este ahogy alkoholmámorban itt feküdtem az utcán láttam magam - felülről. Szóval, úgy kívülről, érted?! Úgy ahogy egy másik, idegen embert - kezdte lelkesen. Egyszerre szemléltem magam mint kívülálló ugyanakkor tudtam, hogy én vagyok, mégis egyfajta szenvtelenséggel, tárgyilagossággal tettem azt. Az érdekes az volt benne, hogy nem a merev, kihűlő testet hanem korábbi magam láttam motyogva, botorkálva, körmöt rágva, számat harapdálva, idegesen, tanácstalanul, kétségbeesve, elesve, görcsbe rándulva. Láttam ahogy gondolatok zavaros, sárszínű köde borítja be fejem és szívemet sötét foltok takarják. Egy pillanattal később - folytatta eszelősen, szinte levegővétel nélkül - éles fájdalmat éreztem: hátulról jött, meg kellett adnom neki magam. Először veséim környékén éreztem; az elviselhetőnél egy kicsit fájdalmasabb érzés volt ami egyre csak erősödött. Majd megemelt, hátamra fektetett és szép lassan az óramutató járásával ellentétes irányba el kezdett forgatni. Az éles, tűszúrás szerű fájdalom már egész testemet elborította, mint egy forgószél örvénylett velem a világ...és akkor úgy éreztem átütötte testem és elöl, szemérmem fölött hasított ki és ezen a fénysugárkarón egyre lassulva majd megállva lebegtem...lebegtem. Magam fölé hajoltam és meglepődve láttam, hogy bőröm átlátszó, permeteg; szerveim ugyan nem láthatóak de pontosan olyan mint a frissen fújt üveg, még vöröslik és izzik a hőtől de szép lassan lehűl és megszilárdul. Szemből, tehát ha jól érzékeltem akkor felülről pedig egy óriás buborék szállt alá - milyen vicces, gondoltam ez pontosan úgy néz ki, mint a gyerekkoromban fújt szappanbuborékok csak lomhán - mintha lassított felvételről látnám - közeledett felém: szép lassan alászállt, majd éreztem amikor gyengéden megérint, de testemhez valójában nem ért hozzá. Ekkor semmihez sem hasonlító - talán csak egy mély, nehéz és öblös harangéra emlékeztető - hangot hallatva rámfonta magát és vitt egyre feljebb és feljebb...Nem tudom milyen lehet az, de jobb szót nem találok rá: azt hiszem Isten-élményem volt. Azóta nem érdekel, hogy az utcán élek, azóta nem bánt, hogy kérnem kell, hogy másokra szorulok és azóta nem bánt, ha még sem teszik. Most biztos bolondnak nézel és tudod, meg is van hozzá minden jogod. Ki hisz manapság egy utcán lődörgő, koszos hajléktalannak? Egyáltalán ki áll le vele beszélgetni?"
Nem vártam végig mondandóját, közben a kapuhoz értünk ahol lakom. Kezemben idegesen csörgettem kulccsomóm és vártam, mikor vághatok szavába. Nagyon zavart voltam, nem tudtam hova rakni az egészet. Émelyegtem, szavai hallatán belül megremegtem, rosszullét kerülgetett.
- "Hááát köszönöm, hogy ezt elmondtad. Nem kellett volna, nem azért adtam a két szendvicset, de tényleg. Nekem nem kellett, mert nem vagyok éhes. Hidd el egész este kínálgattam de nem tudtam megszabadulni tőlük. Ne aggódj, nem romlottak. Egy céges rendezvényen voltam, ahol uzsonnaként adták őket."
- "Nem hálám kifejezéseképpen és nem is azért tettem, hogy kitöltsem a villamos megállóhelytől a kapuig tartó utadat - mondta szelíden, ismét megérintve és vállamra téve nagy, repedezett kezét, cigarettától sárgálló ujjait - hanem azért, mert látom, szükséged van a hallottakra".
- Ezt nem értem - értetlenkedtem és közben azon rimánkodtam, nehogy valami olyat mondjon ami majd jól betalál és filózhatok rajta órák hosszat, napokat de éreztem, ez a találkozás rendkívüli, ritka és különleges pillanat amire mindig emlékezni fogok.
- "Azért mondtam - folytatta szelíden -, hogy hírül adjam: szeretve vagy - mondta arcán széles vigyorral - szeretve vagy, kedves barátom..."

Felkapcsoltam a villanyt. Hajnal négy óra, még nem alszom. Rohantam a vécére - talán ötödjére - hányni. Miután visszafeküdtem, lassanként megnyugodtam. Félálomban azon gondolkodtam, hogy mi a fenét keresek én ezen a világon...

Kisfiam, hadd mondjak el pár dolgot amit az Életről megtanultam...
Megtanultam, hogy nem számít mennyire törődök valakivel lesznek akik nem fogják viszonozni.
Megtanultam, hogy két ember nézhet egyszerre ugyanarra a dologra de teljesen mást láthatnak.
Megtanultam, hogy az életed órák alatt megváltozhat olyan emberektől akik még csak nem is ismernek Téged.
Megtanultam, hogy nem mindig elég az, ha másoknak megbocsájtunk. Meg kell tanulnunk magunknak is megbocsájtani.
Megtanultam, hogy ha úgy adódik jogom van mérgesnek lenni, de ez nem hatalmaz fel arra, hogy kegyetlenkedjek.
Megtanultam, hogy felelős vagyok azért amit teszek, nem számít mit érzek.
Megtanultam, hogy felelős vagyok az érzelmeimért, nem számít mit tesznek mások.
Megtanultam, hogy vagy Te irányítod az életed vagy az irányít Téged.
Megtanultam, hogy az igaz barátok olyannak fogadnak el amilyen vagy, de ha a sors úgy hozza ne félj ellentmondani nekik.
Megtanultam, hogy a legkisebb titok is képes az életed örökre megváltoztatni.
Megtanultam, hogy ha szeretsz valakit gyakran tudasd vele és mondd is el neki, hogy érzel.
Kisfiam, még egy dolog - Szeretlek.

miért

Nagyon szeretném tudni
hogy reggel szerte-szét hajad,
kócos szemeidből huncut fény
vajon miért csalogat
hogy miért nem ereszti ágyamban
kacskaringó tested karomat
hogy öt cukorral iszod a kávét
miért eszel hozzá csokoládét
hogy csak egy papucs van rajtad
- édes vagy, így akartad? -
nagyon szeretném tudni
hogy miért áll jobban neked pizsamám
és amikor azt mondod:"-Igazán
átölelhetnél mert az este oly rövid volt
és nem volt elég..."
hogy miért nem tudom levenni rólad
ezeket a mafla, mohó szemgolyókat
hogy éjjel mikor kinéztél az ablakon
és hosszasan csücsültél egy csillagon
mögötted álltam, csodáltam vállad
hajadba fontam, beléd gomboltam vágyam
éreztem mikor hozzád léptem
és elejtettem számból csókpecsétem
hogy a titok örökre az marad
mert nem tudom miért de
nagyon szeretném tudni, hogy ki vagy...

Ha már a kövek is szólnak hozzám
rímre zörgő csörögefánk-levelek
hallom a levegő suttogását
bólogatnak fák s a szelek
arcod - szememre szitálta
a vasárnap délután -
még a vörösízű Nap
s az ezüstívű Hold sem fedi el
mert melletted a fény
gyertyalángként, megadón alszik el
ahogy a süket világ közönyös lomha zaja
hanggá majd dallammá összeáll
és meghallom a légben neved
ahogy fülemen ki majd be
persze szívemen át
fúrja be magát
remegő szám arra készteti
hogy az igét az egyetlen
tökéletes és való
legszentebb szót mondja ki
ha már minden beszél hozzám
én ne szólnék hogy látlak
ahogy feszülsz és önmagad oldod
kérdésre a válasz
válaszra ölelő csend vagy
én ne szólnék hozzád hogy úgy ragyogsz
csillogásod szárnyaló repte
szívem mindent feledve lepte
én ne szólnék hozzád hogy hallottam
amint a tökéletes akkordot
a Harmóniát bontottad ki magadból
én ne szólnék hozzád hogy érzem
ahogy lüktetsz és élsz
önmagad-csoda igaz tükörképed
én ne szólnék hozzád hogy milyen gyönyörű vagy
maga a kő a levegő
a vasárnap
a Hold és a Nap
a csend az ölelés
a ragyogás és feledés
a Harmónia
a lüktetés és Élet
a csoda és szépség...
bocsáss meg ha eddig nem mondtam
mert nem mertem
hadd szóljak most hozzád:
szeretlek, szeretlek és
Szeretlek.

álomfejtés

Álmomban egy nagy könyv jelent meg előttem. Ez volt ráírva: Életed Könyve. Egy könyvjelző lógott ki belőle melyre gondos, apró és gördülékeny betűkkel a következő volt írva:
" Ez a könyv maga az Élet. Te írod, akkor és ott, amikor és amiből csak akarod. Te döntöd el melyik lapra mit és miről írsz, milyen betűvel, szépen vagy éppen ellenkezőleg. Azt is Te döntöd el mikor lapozol. Szórakozhatsz is, rajzolj bele nyugodtan. Ha kedved tartja üresen is hagyhatsz lapokat, de azzal sincs gond ha semmit sem írsz bele - megteheted. Egy dolgot kérlek ne feledj, hogy tollat kaptál kezedbe ezért a későbbiekben már nem lesz módod javítani rajta. Persze a lapokat kitépheted, de akkor nem fog a Mű megszületni. A lapok végesek, megkötésük után nincs mód újabbakkal pótólni. Most átadom Neked és ha majd a kölcsönzési idő lejár, hozd vissza hozzám...

A Könyvtáros"

Először nem tudtam felnyitni. Próbáltam, de a fedele oly nehéz volt, hogy hiába minden igyekezetem és erőfeszítésem - csukva maradt. "Hát ez nagyon jó - mondtam bosszúsan - hogy a fenébe kezdjem el, ha nincs hozzá magyarázat, olyan kézikönyv-féle amivel könnyebben boldogulnék vele?" Akárhogy törtem a fejem, morfondíroztam nem jöttem rá. Aztán körbejártam, láthatatlan réseket kerestem rajta, feszegettem majd taszigáltam jobbra-balra de mind hiába...semmi. Nem tudom mennyi idő telt el de nagyon kifáradtam. Leültem mellé és gondolkodni kezdtem. Mi van ha már van benne valami, valaki elkezdte, írt hozzá? Mi van, ha nem is az én könyvem? Különben is: olyan kopott, viseltes. No meg tiszta por és a szaga...hm. Nem, ez biztos nem az enyém.
Másodszor már nem akartam felnyitni. Arra gondoltam, hogy nyilván így kellett lennie, nincsenek véletlenek, én aztán mindent megpróbáltam, nem megy. De a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Még sosem volt könyvem, legalább is nem emlékszem rá. Milyen lehet írni, történeteket kitalálni, átélni dolgokat, csinálni - tulajdonképpen teremteni - milyen lehet, vajon?! Egyáltalán képes lennék rá? Ezt ki kell próbálnom - mondogattam magamban. Összeszedtem minden erőmet, felálltam és odaléptem hozzá. Már nyitva volt és úgy ragyogott mint egy arannyal megrakott, roskadozó kincsesláda. Alig bírtam közelebb jutni hozzá, szinte elvakított fényessége. Megpróbáltam az első oldalt megfogni hogy lapozhassak - oda állítólag sosem írnak, üresen hagyott hófehér lap - de az abban a pillanatban villámgyorsan el kezdett pörögni, egyik a másik után észvesztő tempóban majd hatalmas robajt követve megállt, a hirtelen beállt csendbe szinte megsüketültem. Amikor fel mertem nézni egy üres oldal előtt álltam, kezemben egy tollal...

EGY

- ...fura kis kölyök vagy - dünnyögtem magam elé. Hol tanultál meg olvasni és számolni, hisz még csak alig múltál 4 esztendős? - öleltem át és szorítottam magamhoz a nagy könyvkupac tetején trónoló kisembert, aki ellentmondást nem tűrő hangon közölte: azonnal rakjam le, ne ölelgessem őt, mert nincs szüksége zavarodottságomban támadt "felnőttes" szeretetemre. Kifejtette, hogy mindig ezt csináljuk, ha nem értjük őt, felkapjuk, puszilgatjuk és gügyögünk hozzá mint egy kiskedvenchez, rosszabb esetben egy idiótához - pontosan ezekkel a szavakkal.
- Ne haragudj - mondtam megsemmisülve - igazad van, tényleg nem értelek.
- Akkor elmondom még egyszer, de figyelj rám! - felelte csillogó szemmel.
- Tudod, az úgy van, hogy megszorzol engem eggyel és megkapod anyut és aput - kezdte, de máris szavába vágtam.
- Én ezt nem értem. Hát ha magamat megszorzom eggyel akkor rajtam kívül senki mást nem kapok. Nem így van...? - kérdeztem értetlenkedve.
- Nem, de ne szakíts félbe légyszíves. A végén kérdezhetsz, csak hallgass meg! Szóval ha anyut, aput is megszorzod eggyel akkor megkapod a nagyiékat, őket megszorozva jönnek a dédiék, őket továbbszorozva pedig eljutunk egész addig amíg mindenki sorra nem kerül a családban. A családokat ha megszorzod eljutsz a városokig, az országokig, túl azon pedig látni fogod: az egész emberiség egy, a Földön lakó Egy-séget alkot. Ha tovább szorzod az összes embert aki valaha élt akkor rájössz, hogy a Föld túl kicsi ehhez így tovább mész és beszorzod a kozmosz összes bolygójával és már ott is vagy a felfogható Világ végén és ha ezt beszorzod eggyel akkor jönnek azok akiket nem foghatsz fel, mert nem csak a teremtett világ részei, hanem teremtői is, tudod ők azok akik segítenek neked dönteni, akik súgnak akik eljönnek este megnézni, betakarnak és mesélnek is, vigyáznak rád mikor lelépsz a járdáról, tudod, amikor itt olyan meleg - mutat mosolyogva piciny szívecskéjére (édes Istenem milyen szép vagy...) - ha őket, a jóakarókat is szorzod megkapod az ő jóakaróikat és így jutsz el a Romlatlan Menny szárnyas angyalaihoz...tudod, a Kerubok, Szeráfok, Trónusok és ha még mindig van merszed számolni - folytatta és nagy levegőt vett, úgy láttam előszőr - akkor eljutsz magához a számhoz, az Egyhez aki mint látod a Minden is egyben, a tökéletesség, a vég nélküliség maga a Teremtő...
- De vigyázz - figyelmeztetett -, csak eggyel szorozz, mindig csak eggyel, mert ha nem akkor rossz eredményt kapsz, hibás lesz a számításod és nem fog működni az Egész. Sikertelen, csalódott, bizonytalan leszel. Nem leszel Egész-séges, hanem mint oly sokan kételyek és bánat között élsz majd, kívül az Egyen. Boldogtalan leszel - mondta legörbülő szájjal.
Az enyém is legörbült. Idegesen rágtam a szám szélét és morzsolgattam az ujjaim. Szemeim mintha bepárásodtak volna, gondolataim messze elkalandoztak, nagyon messze jártam ahol sem hang sem kép, sem a múlt, sem a jelen nem ért utol, egy puszta gondolat voltam talán - csak akkor ocsúdtam fel, amikor ez a csöpp kis törpemaszat, ez a ragyogó, lánglelkű bölcs, meleg, puha kis golyó odahuppant hozzám, megcibálta pulóverem alját és egy gyűrött, használt papírzsebkendőt adott a kezembe. Most ő ölelt át, de igaziból. Ahogy csak a gyerekek tudnak.
- Érted már? - csilingelte kis hangján. EGY. Nincs más szám az Univerzumban! Na innen a matektudásom. Játszunk már végre lovacskásat?!
...

Kigomboltam hát...

Valami nem stimmelt ezen az ásítozó, cammogó, fekete esőfelhőktől terhes januári napon. Langyos szél borzolta arcom és a fagyos, illattalan levegőben ott pezsgett a koraszülött március minden ígérete. Talán ez a bódulat, vagy az ilyenkor folyton újraszülető nyugtalanság, az izgalom, hogy útra kelünk, elindulunk, a pontról pontra fokozatosan erősödő bizsergés miszerint élünk, késztette az embereket hogy ezt tegyék. Talán az újrakezdés esélye amit magunkat áltatva az új évtől várunk és a kedvünk egy egészen rövid ideig jobb lesz ettől...nem tudom. De tekinteteket kaptam el ahogy néznek, mélyen belém fúrják azokat, kicsit időznek rajtam és a szájak szegletében apró, rezdülő, kicsit félénk mégis-mosolyokat fedeztem fel. Nem egyet, többet is. Sokat, egyszerre túl sokat is, mert zavarba jöttem és jól körbenéztem magam van-e valami furcsa rajtam - ilyenkor bepánikolok és mindig azt hiszem, hogy számomra láthatatlan helyen tisztelt meg egy madár, egy medvényire hízott óriás városi galamb vagy albatrosz és mit sem tudva erről közröhej tárgyaként, egyszemélyes kabaréként suhanok végig a városon és este bosszankodva fedezem fel, ez volt az ok amiért "kedvesek" voltak velem. De nem, most nem így történt. A mosolyok nekem szóltak. Hozzám. Ekkor döbbentem rá: egymáshoz tartozunk.

"...Egy-a-máshoz. Tartozunk.
Egy-a-másnak, kétségtelenül és tartozunk.
Tartozunk egymásnak egy mosollyal. Nem kényszeredettségből. Hanem mert mélyen, lélekben egyek vagyunk igen, ott lent-bent rejtve de nagyon szeretjük a másikat. Pontosan úgy, ahogy magunkat: láthatatlan mosolyszálakból szőtt Szeretet köt össze és köt egybe minket. Egyek vagyunk..."

Miközben ezen gondolkoztam és hagytam, hogy átjárjon, a rohanó tömegből az ide-oda tekergő fejek felett apró, piciny fénysugár-fonalakat kis csillámokat láttam kiszökni, szertelen kesze-kuszaságban kígyómód össze-vissza tekeredni amelyek ide-oda egymás felé, egymásba szökelltek és ugrándoztak. Felnéztem és...minden, de minden olyan fényes volt...szinte vakító világosság, tisztafehér, lebegő, Fény.
Éreztem átfog, ölel, felemel, melegít belülről, forral, eláraszt még a lépteim is szaporábbak és könnyebbek lettek. Kényelmetlen lett a vastag télikabát. Kigomboltam hát...

por

- "Gyere, ülj le ide mellém...ne félj, kérlek. Azért vagyok itt, hogy fontos dolgot mondjak neked" - mondta, mert bár elképzelni sem tudtam hogy ez velem megtörténhet de - a pillanat hevében tapasztalatlanságom és apró hitem nem engedte - nem akartam elhinni az egészet. Éreztem, ahogy akaratom ellenére szinte felemelkedem az ágyról, könnyű, megnyugtató hűvös szellő jár körbe, de testem mozdulatlan és mint rétek fölött a reggeli pára úgy szállok fel, csak egyre feljebb és feljebb...A döbbenet majd az először félelmetes és egyszerre mámorba ejtő felismerés miszerint tényleg nem vagyok egy a testemmel velőt rázó üvöltésben tört ki, hasonló fájdalmat születésemkor éltem át - mert abban a pillanatban előtört a féltve, nagy gonddal titkolt és hét lakat alatt, feneketlen mélységekben őrzött titok, világra jövetelem kendőzetlen, naturális és minden másnál erősebb fájdalma. Egyszer csak csend támadt és amilyen gyorsan jött, olyan hamar vége lett az egésznek. Körbenéztem, gyors pillantást vetettem szuszogó testemre aki épp fordult egyet - úgy tűnt mintha mosolyognék. Figyelmem ekkor a balomon, ágyam végén ülő alak felé fordult. Pontosabban fordult volna, mert nem láttam őt, csak éreztem és tudtam: ott van valaki. Most már nem féltem. Tudtam nem eshet bajom. Meleg hangon, amely a légben hallhatatlan de a szív tökéletesen érti, a következőket mondta:
- "Nagyon fontos, hogy Életed döntő, fontos pillanataiban ott légy és készen állj arra ami ott és akkor vár rád. Ne maradj le róla, mert bár máskor is lesz majd alkalom, ez a pillanat a jelened, a Most tökéletes csúcsa, alkotása és csak ekkor válik láthatóvá, fedi fel magát, csak ekkor tudsz hozzáférni, merítkezni és tanulni belőle...Hogy hogyan ismered fel ezt a pillanatot? Tudni fogod, mert átjár a meggyőződés, a tisztaság és a minden bizonyosságnál is fényesebben ragyogó, szíved csordultig és annál is jobban betöltő melegség érzése. Lehet az egy barát ölelése, egy állat hűséges ragaszkodása, szerelmed tekintete, egy elnyert bizalom, elesetteken való segítés, gondoskodás a rászolultakon, bármi. Lehet akár egy folyóparton eldobott kő, a madarak reptének csodálása, egy könyv mikor hozzád szól, álom, melyen keresztül üzenetet kapsz, egy a csendben kinyíló gondolat, szemed betakaró táj, símogató szellő. De tovább megyek. Az egész Élet át van szőve ezzel a finom selyemszállal, az egész Életszövet ugyanis semmi másból nem áll mint ebből a felfoghatatlan és kimondhatatlanul törékeny szubsztanciából - és ez drága barátom, valóban kimondhatatlan és aki egyszer, egy rövid pillanatra is átélte, annak gyökeresen változik meg az élete. Pontosan úgy ahogy a nagy, lomha óceánjáró amit apró, pontos és biztoskezű kormányzással juttat el kapitánya a Kikötőbe. Ezt a pillanatot ajándékba kaptad mind azoktól, akik gondolnak rád, akik azon fáradoznak, hogy boldogulj, segítsenek rajtad, akik szeretnek Téged - mert bár nem vagy tehetetlen és az univerzum legcsodálatosabb Teremtménye vagy, akikre törékenységüknél de ennek ellenére acélakaratú természetüknél fogva ha hiszed ha nem, minden idők óta áhítattal, soha nem múló csodálattal nézünk fel - kisgyermekként éled az életed, döntéseid javarészt önzésen, testi- és lelki szükségleteid kielégítésén keresztül arra irányul, hogy szeretetet csikarj ki társaidtól..."
Nem tudom, mennyi időt hagyott a hallottak értelmezésén, feldolgozásán, de mint a kinyitott vízcsap kezdtek el emlékeim először szép lassan csak cseppenként majd folyni, ömleni - láttam magam amint először nyúlok a tányérba és lököm el magam mellől kistestvérem, ahogy elveszem a másik játékát, verekszem majd engem is vernek, később szerelemféltek, sakkban tartom és kihasználom a másikat, hűtlenkedem, olcsó mámorral kábítom magam, szenvtelenül megyek el az utcán könyörgő koldus mellett és sötét, aljas hazugságokkal bástyázom körül magam - csak hogy távol maradjak a másiktól...
Nem győztem döbbenni. Miután felocsúdtam, kiszáradt szájjal kérdeztem:
- Mit adhatok mind ezért cserébe? - kérdeztem, de ahogy kimondtam a válasz már derengett is.
- "Cserébe...?" - kérdezte, hangjában csöppnyi csodálkozással.
- "Semmit, barátom. Ha valaha is adni akarsz akkor nem nekem. Ha csak egy mosoly erejéig, de ne tagadd meg magad a másiktól, ha kér mert szüksége van rád, képességeid és lehetőségeid szerint adj tudásodból és ne feledd szíved végtelen jóságát, szeretetét megosztani. Légy boldog és tégy másokat is azzá: kezedben a kulcs...
Ez a Te pillanatod, az egyik a sok közül: Életed döntő, fontos pillanata" - mondta egyre halkuló, távolodó hangján.
Mielőtt elment, egy pillanatra talán kegyből de láttatni engedte magát. Tényleg vannak szárnyaik. Kitárta hatalmas, egész szobát beterítő gyönyörűséges fényességét - egy pillanatra úgy éreztem talán meg is érintett vele - és csak úgy hullott, hullott rám...az angyalpor.

Nyúlszájú lámákkal töltöttem a tegnap estét, tévéztem. Annyira, de annyira borzasztóan csúnyák voltak a nagy, kiálló metszőfogaikkal, szabálytalan állkapcsukkal és bozontos szélmarta bundájukkal - de kidülledt nagy szemeik hihetetlen szelídségről, békés természetről árulkodtak, ahogy álltak a hegyek lejtőjén és csak kérődztek, csak rágtak-forgattak, mereven néztek előre és közben szilárdan, mozdulatlanul álltak a metsző hidegben, a szél néha hatalmasat próbált taszajtani rajtuk - mind hiába. Semmi mást nem csináltak ezen kívül. Csak rágtak és néztek. Rendületlenek voltak, mint a szobrok. Irígykedtem rájuk. Két dolog miatt. Ha én képes volnék olyan szilárdan és sokáig egy dologra koncentrálni ahogy ők, akkor meg tudnám változtatni az életem...a másik pedig az Andok. Kicsi korom óta vágyódom oda, ide ahol szikrákat vet a nap, perzsel-éget de mégis megfagysz, ahol a szél lerágja a húsod mégis maradni vágysz, a levegőt melyet harapni lehet rég feledett dallamok járják át, ahol a burjánzó, dúsan vegetáló anyatermészet oly tiszta, magasztos és elemi erővel hirdeti az Élet felsőbbrendűségét, hogy kételyek nélkül magad is elhiszed: a csoda részese vagy és érted van az egész. És tényleg: érted van az egész...

nővér

Kék, durva szabású darócruha, csíkos fejkötő amiből egy gombostű állt ki és egyszerű kis nyári cipő volt rajta. Decemberben. Balkezében mappa amit magához ölelt. Hosszasan néztem, mert volt benne valami nem e világi szentség, áradó nyugalom ami ráragadt a környezetében utazókra is, ezért odamentem a közelébe, érezni akartam. Pontosabban szükségem volt rá. Még két megálló és leszállok. Ahogy közelebb értem hozzá észrevettem jobb kezében egy rózsafűzért. Morzsolgatta majd odébbállt eggyel. Még eggyel és még eggyel. Ránéztem és csak egészen közelről volt látható szája apró rezdülése-mozgása - imádkozott. A szemeibe néztem, ő meg vissza rám. Nem mosolygott. Másodpercek teltek el, amelyeket éveknek éreztem és szinte súlyuk volt, fájt. Egy pillanatra kiragadott a jelenből, úgy tűnt megállt az idő. Olyan mélyen ülő, sötét félelmet láttam feketén csillogó szemeiben, hogy el kellett kapnom a tekintetem...ő csak imádkozott, imádkozott, ott sem volt valójában. Csak mormogott maga elé és a démonjaival küzdött. Vagy máséval, akiért imádkozott...

Mindig a zene tartotta életben az álmaimat.
Engem meg az álmaim...

Ma veled kezdtem a napot. Megnéztem a blogod - örülök, hogy vagy és írsz. Utána aláírtam egy garanciajegyet; naponta vagy 30-szor teszem ezt és sosem egyformán...azt mondják a grafológusok, ahogy írsz sok mindent elárul rólad. Ma csupa nagyívű cikornyákkal, szertelen ugra-bugrákkal tettem ezt, mert így tetszett. Mert most ilyen vagyok. Szeleburdi, kócoshajú, folytonvigyorgó kis hüjjegyerek. Közben rád gondoltam, mert amúgy is sokat gondolok rád. Azt mondtad, szeretsz. Persze-persze...én is, hisz "mondtam" (?!). Viszont bármennyire is ezt gondolod, bármennyire is elhiteted magaddal hogy így van, nem hiszek neked. És tudod miért...? Mert nem ÉRZEM. Persze mondhatod, hogy te tényleg így érzel és én nem engedlek közel magamhoz. Bármennyire is szerettelek volna ennek ellenkezőjéről "meggyőzni" (szerettelek) , nem sikerült. Mert akkor Te nem érezted. Pontosabban: nem merted...(...). Mostmár késő. Eloldottam a köteleket, felhúztam a horgonyt. Kibontottam a vitorlákat, újra tengerre szálltam. Engedem hogy a szél újra vitorláimba kapjon és jó messze vigyen. Messze. Tőled. Szeretlek.

Kíváncsi volnék mit mondana rá egy grafológus. Biztos bolondnak, szélsősségesnek, nyugtalannak talán őrűltnek nézne, de tulajdonképpen ez nem is fontos annyira. Azt tudom, hogy többedmagammal vagyok és néha tényleg úgy viselkedem, mintha társaságban lennék - saját magaimmal.
Nincs konzekvencia, nincs magyarázat. Pont :)

dare

Olyan remek estém volt tegnap. Rengeteg jó ismerős, jó barát és nagyszerű muzsikus között töltöttem sok-sok órát. Miközben felem társasági része fürdött a kéjben, barátokkal zenélt, ölelkezett, röhögött és nyakló nélkül vedelte a sört, addig énmagam, valóm, a másik, a kicsi odabent ragadt és halálfélelmében azt se tudta hova legyen, mit csináljon. Csak gubbasztott, nehéz és értelmetlennek tűnő kérdéseken morfondírozott, szánt szándékkal, erőszakosan nem akarta jól érezni magát. Elegem lett belőle, ezért egészen addig ittam, amíg alkoholban fel nem oldottam. Atomjaira, ízekre, apró darabokra szedtem. Eltűnt. Azt hittem, békén hagy végre.
...
Lent a szobámban van egy fekete üzenőtábla. Reggelre tele volt firkálva, angolul.
- "Ok. Now tell me how deep do you dare to dig, ehhh? Tell me, fucker..."
Kettényíltam, két darabban vagyok. Legalább két darabban.

ha és ha

ha vagyonod van, nincstelen vagy
ha senkid sincs - akkor meg halott
ha tulajdonod van, birtoklott vagy
ha tartozol valakihez - akkor meg szabad

mosoly

A metrón ülök. Nézem a sok fáradt, szürke arcot. Senki sem mosolyog, senki sem néz ki "normálisan", mindenki gondterhelt arccal néz ki az ablakon (?), le a földre. Én sem mosolygok. Ha csak nem fejreállok és akkor az a lefelé görbülő kis ív felfelé áll. És akkor mosolygok és boldognak látszom majd...erőltetnem kell, hogy széthúzzam a szám (mintha fanyar citromba haraptam volna; szám szeglete aszalt gyümölcs töppedt héjára vagy fogatlan öregasszonyéra emlékeztet) - pontosan úgy nézhetek ki mint amikor gyerekkoromban anyám megkért: mosolyogj kisfiam, hogy szép legyél a képen! Nem értettem, hogy miért így minden korai fényképemen egy vékony vonal látszik szám helyén.
...
Nehéz idők járnak. Sorsformáló döntések előtt állok.

pár-pillanat

Van még pár pillanat
amit itt a körteszagú éjben
adhatunk egymásnak puhán
- csak testünk a ruhánk -
fonódhatunk rángó, görbe kéjbe
sikolyunk suttogjuk egymás fülébe
igen, van még pár szép pillanat
ami csak a miénk
egymás szájából esszük
szaloncukorpapírba csomagolt kis életünk
és nevetünk ahogy az idő
befordul a sarkon
és karunkról lassan lemállik az ölelés
az édes ölelés, fánk gyümölcse.

Van még pár pillanat
amit itt a kertek alatt
lophatunk, lámpionok fényében
együtt szuszogunk a nyárral
langyos göröngybe töröljük magunk
egymás szemében a kifulladt kéjben
távoli végestelenségben
ajkainkról csöpög szavunk,
együtt lüktetünk
együtt születünk
és bizton együtt halunk.
Együtt, mert egyek vagyunk.

Szétfröccsen a táj
vonatom ablakán
száguldó paripám vasból
hiába-acél akaratból
- vesztébe rohan

csalnak el...

- gondolataimban utak baktatnak -

síneken zakatoló délelőttök
márványfedélre szórt álmok
tegnapok, holnapok és -utánok
között örlődök
izgalmában mint szorgos méh
arcomon mézet gyűjt a fény
szememben fák közül erdő integet
hegyekből csavart patak
ezüstbe forrt zuhatag
mind-mind mérfölkövem.

- gondolataimban utak baktatnak -

ajkamon dajkált nevekkel
uzsonnára csomagolt szerelmekkel
indulok, magamból itt-ott hagyom
falam, felem, félelmem -
mert egy reggel
az égre kúszó szemmel
délre megyek
ahol csillámokba,
szikrázó holnapokba oltom magam
hajamban a kapaszkodó arany
testemen a felfutó spirál
ahol kiszakítom majd és
égreírom felhőimám
mert ahogy az mindig is volt és lesz
folyton hívogató

- gondolataimban utak baktatnak -

és csalnak el...

ez jó

"...A művészet ugyanis sokkal jobban szerethető, ha mi magunk is csináljuk – és művészeti mű minden, amit Én, Te, Ő, Mi, Ti, Ők annak szánnak vagy hisznek. A művészet nem karanténba zárt, furcsa vírus, amelyet hibbant kutatók mikroszkóp alatt böngészgetnek, hanem mindannyiunk párhuzamos anyanyelve." - www.prae.hu

álom, világ

- "Nem hinném, hogy ezzel különösebben foglalkoznod kellene. Nézd...ha elmész az ócskapiacra nem gondolod, hogy igazi értéket találsz. A kacatok között keresgélsz és közben felértékelsz ezt-azt ami kirívóbb, színesebb, szemrevalóbb és kitűnik a többi közül pedig...ne feledd nem véletlenül került az oda. Viszont mégis - hangjában levegővételt követő cseppnyi nyomatékkal - ha valami tényleg értékeset találsz, amiről nem csak véled de az első pillanatban érzed is, hogy az meghőkölsz. Meghátrálsz mert a választás csodálatos kényszere elé állít: kifizeted az árát vagy sem. Lázasan el kezdesz kotorászni a zsebedben. Pont annyi van nálad. Alkudni kezdesz de közben rájössz, hogy akár a százszorosát is megadnád érte ezért abbahagyod és arra gondolsz hogyan tovább...jut-e holnap másra? De a pillanat tört része alatt már el is dőlt: ez nem is lehet kérdés".
Beleszívtam cigarettámba és két felsercenés között elgondolkoztam a hallottakon. Kicsit szégyenkeztem amiért mindig ilyen egyszerű példákon keresztül értette meg velem a dolgok lényegét, de sosem gondoltam tovább mint ami: azért tette, hogy átlássam, sikerüljön megértenem. Lássam azt ami van, csináljak vele valamit, tegyem magamévá, dolgozzam fel és lépjek túl rajta.
Nem volt nehéz párhuzamot vonni érzelmi életem és az imént elmondott dolgok között. Találtam valakit. Ott, ahol nem reméltem. Gondolkodás nélkül - ahogy Ő mondta - a pillanat tört része alatt...megtörtént.
- "Mindegy mi a vége, hidd el. Mert sosem az számít, mit érsz el. Ez nem matek... Mindig az számít amit közben átélsz, az számít amit érzel. Mert mindig, még egyszer mondom MINDIG az számít ami van. Azért, mert az a teremtett pillanat csúcsa, tökéletessége, megismételhetetlensége. Ott vagy, megérkeztél. A tiéd. Élvezd minden cseppjét mert amilyen hamar jött olyan gyorsan fog elillanni..."
Sosem hallottam szebb, tisztább, fényesebb és ennyire lényegretörő magyarázatot. Abban a pillanatban átjárt a szerenitás, a boldogság, a megtisztultság és a nehéz teher letételének biztos érzése. Minden világos volt, mindent megértettem. Hirtelen mint a monszun egyik pillanatról a másikra hangtalanul, patakokban kezdett folyni a könnyem. Ablaküveg, nyári zápor.
Mire felocsúdtam egyedül voltam. Ültem az ágyon és lassan leesett: álom volt az egész. Szép lassan ahogy felébredtem kíméletlenül és kérlelhetetlenül oly hirtelen ahogy jött kezdtek a szavak semmivé foszlani, elpárologni. Kétségbeesve rohantam tollért, papírért. Ami megmaradt azt leírtam de ahogy a gondolatok kezdtek a papíron formát ölteni képtelen voltam eldönteni mi a valóbb az álom, vagy a valóság. Most sem tudom csak azt, hogy mi a jobb...