pár, beszéd

- "...mert semmi kétség van ez így, hogy elfogy a lendület. Elfáradsz, erejefogytán, kimerülten leülsz egy helyre és távolba révedt tekintettel csak nézel, nézel előre a semmibe. Hogy nincs tovább, nem tudod merre pedig nem is oly rég még biztos lépésekkel, önbizalommal tele jártad utad; minden ment a maga medrében, láttad a dolgok végét és bizakodva tervezted a következő lépéseket. De most hirtelen megfeneklett az egész és nem tudod hogyan tovább. Mielőtt kétségbe esel és elhamarkodott lépésre szánnád magad hadd adjak egy tanácsot: ne aggódj - hisz ez teljesen normális, vágyaid-céljaid, megvalósítandó álmaid, elhatározásod és akaraterőd természetes ritmusát követed csak: olyan ez mint az éjjel és a nappal váltakozása, a tengerek ringása, oda-vissza húzódása, az alvás és ébredés, a haladás majd maradás, a fekete és fehér világa, a jó és a rossz csatája...embertermészeted szerves része, hozzád tartozik - sőt motorja, hajtóereje is egyben. Szeresd hát magadban ezt is, mert ha ezt nem teszed, saját valód, önmagad nem szereted...Ha megtagadod magad és ellenállsz ennek a "hullámzásnak" (mi formának mondjuk, de Ti jobban értitek, ha törvénynek fordítjátok) akkor kibillensz egyensúlyodból, a véglet olyan fokára jutsz ahonnét már nem tudsz visszakapaszkodni; elveszted csodálatos ragaszkodásod az Élethez - és akkor mind a ketten mehetünk a fenébe..."
- Értem - mondtam értetlenkedve - de mi van, ha én nem akarok visszakapaszkodni?
- "Nem akarsz...? - törtem ki szívből jövő, hangos nevetésben. Az Élet nem a tiéd, ne feledd. Még amit a sajátodnak hiszel az sem. Csak kapod. Tetszik-nem tetszik, ez van. Méghozzá örökbe..."

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hirtelen ébredtem fel. Szemeim azonnal kipattantak, nagyon kipihentnek és nyugodtnak éreztem magam. Felkeltem és kinéztem az ablakon. Odakint még sötét volt és elkaptam azt az utolsó pillanatot amikor még a város, vele együtt az emberek is alszanak még, ezt az első madárfütty előtti semmihez sem hasonlító Csendet, ezt az ásítozó, falánk ürességet mely arra várt, hogy átadja helyét valami másnak, a Visszatérőnek, a hullámzás Másik természetének, önnön maga másik Felének, Párjának és egy új nap virradjon reá. Hagyta, hogy megtörténjen. Várta azt. Elfordultam balra és megpillantottam a halványan érkező, láthatóan erőtlenül de elszántan kapaszkodó rózsaszín eget. Idáig aludtam, most ébren vagyok. Idáig Máshol voltam, most Itt vagyok. Mosolyogtam. Most megszólalt az első "tupp-tupp" és egy pergő, virtuóz "tszirrupp" is, ez a nagyon ritkán hallható, semmivel sem összetévesztendő édes kis madárhang. Két őszapó volt az. Élek. Boldog vagyok. Legközelebb boldogtalanul, összeroskadva halok meg, hogy azután feltámadjak és újra éljek. Megyek és majd jövök. Ennyi. Nincsen vége...

Hát így beszélgettem Én meg Én ezen a csípős májusi reggelen, amikor úgy döntöttem leporolom magam, ismét lábra állok, újra felkelek...mert így van ez rendjén.