vonat

Vonaton ülök. Szemem előtt a suhanó táj, csak nézem, szinte hipnotizál a sok egybefolyó szín és forma, látásom folyamatosan gyengül, elveszti térérzékelését és lassan enged a kísértésnek: hagyom, hogy testi szemeim lassan lecsukódjanak. Kicsit még ellenállok - eszembe jut, hogy egyszer gyermekkoromban amikor cirkuszba vitt édesapám egy illuzionista a produkciójához önként jelentkezőket hívott ki a színpadra, megbabonázta majd a föld felett lebegtette őket, alattuk vásznat, pálcát majd kardot húzott át, ezzel is szemléltetve tudását, fitogtatva bűvészi hatalmát; kivéve engem, mert akár hogyan is igyekezett, nem sikerült bűvcsókját rám erőltetni, csak álltam vele szemben és mosolyogtam, ő pedig egyre eszelősebben próbált hatalmába keríteni, mind hiába; őrülten büszke voltam magamra, tudtam, hogy győztem és ragyogó arccal néztem a nézőtér felé ahol apám elismerő tekintetét kerestem és helyben hagyását vártam, mind hiába... - de érzem, valahogy most magasabb erők vezetnek, hallásom tompul: a vonat fülsértő zajait (hőség van, nyitva az ablak és a folyosóajtó is) egyre és egyre távolabbról hallom, míg meg nem szűnik teljesen. Szemeim is csukva vannak már, érzem: kiszakadtam ebből a térből, ebből a jelenből...máshol vagyok.
Nem tudom mennyi idő telt el - nem számít.
Kinyitottam a szemem. Minden olyan csendes és fényes volt. Szemeim előtt a megszokott táj, a levegőég, rajta a rendezetlenül mégis oly megingathatatlanul harmónikusan vándorló karfiolfelhők csapata és madarak szertelen, kósza raja, a millió színben pompázó és domboruló táj, a göndörödő és csillogó folyó, a szárazon ringó napraforgótábla, közöttük néhány ki tudja miért bóklászó emberrel...szinte idilli kép, csodálatos látvány.
Éreztem, nem csak a szemem nyílt ki. Valami más is, mert eddig ezt nem érzékeltem de láttam ahogy a délutáni Nap hogyan kente be kenyerét vajjal, hogyan adta oda azt a tájnak, az embereknek, láttam hogyan táncol együtt szél és levél, láttam és Isten kegyelméből átéltem a pillanatot mikor a magát igenlő Élet fenségesen és gyönyörű nyugalomban bölcsen terül el, láttam a fű igaz zöldjét, az égbe harapó szépkéket, a szomjazó vizet, a formák lágy és mégis-rendjét, a pulzáló ritmust, az önmagát símogató ringó lüketetést...

Hasonlatok, szavak. Darabokra tört tökéletlenséggel próbálják megfogni, megfogalmazni az Egész lényegét - amit nem lehet mégis, annyira jó ez így. Mert néha, ha nem érezzük a Szépet, az Egy-séget, a Harmóniát, ha hirtelen egyedül maradunk és két-ségbe esünk ha lelkünk szeme belevakul a világ fényeibe, ha szívünk - mert néha így kell legyen - kifacsarodik, akkor vígaszt, támaszt, csöppnyi reményt adhatnak, mert a szavak igen is erősek. Az Életmindenség, mint apró bonbonkák beléjük van csomagolva - és ha megéhezünk akkor magunkhoz vehetünk belőlük. Egy közhely jutott eszembe és önkéntelenül elmosolygtam: nem a csomagolás a lényeg hanem ami benne van. Mint annyiszor, most is beigazolódott mennyire igaz. Maga a közhely is csomagolás, mert minden esetben ott rejti az Igazság darabegészeit.

Akármi történik aktív de általában passzív szemlélői vagyunk az Életnek. Néha sikerül a pillanatot kivételesnek megélnünk és látni azt, ami VAN. Ilyenkor szinte mámorittasan, megrészegülve szakadok el földi valómtól és felszállok, fel a magaségbe. Madár vagyok, szárnyaimmal ráfekszem a légre, nem suhintok velük csak élvezem a tétlen mégis-boldog létet. Hagyom, hadd vezessen. Otthon vagyok.