Dolgom végeztével elindultam haza. Sétálok egyet - gondoltam hirtelen ötlettől vezérelve -, hagytam hadd vezessenek lábaim, vigyen a véletlen valamerre, úgy is ritkán adódik rá alkalmam, hogy céltalan órákat töltsek el szülővárosomban, ebben az imádott és egyben gyűlölt, csendes kis helyen, ahol szinte rám köszönnek a házak, integetnek a fák és a szél ismerős szagokat, illatokat hoz felém, ahonnét évekkel ezelőtt sietve menekültem és most mindennél erősebben vágyom vissza - amikor befordultam egy ismerős utcába, ahol kisgyerekként sok időt töltöttem, cseperedtem, önfeledten játszottam, még az apró, járdába ágyazódott kis kövek, repedések is ugyan ott voltak mint akkor, ez - mondtam magamnak ujjongva, szinte megrészegülve a felfedezéstől - teljességgel hihetetlen mégis, itt vagyok ahol egykor gurult a kis, piros pöttyes labda én meg hanyatt-homlok, semmi másra sem figyelve rohantam utána, ahol a szomszéd paprikáskruimplija egy életre orromba hízelegte magát - még most is, majd' harminc év távlatából is oly annyira, hogy összefut a nyál a szában -, ahol minden reggel a kezdés, az új, egy kalandos nap és a felfedezésre váró világ izgalmával keltem fel, ahol a vasárapok puha, délutáni fényei oly melegen öleltek ahol barátságok, életre szólóak köttettek és oldódtak el; igen, itt az utcában kétségtelenül történt valami ami végérvényesen és visszavonhatatlanul az enyém és részem is lett egyben...és ez az érzés most egy gözmozdony sebességével jött felém és ment át rajtam. Meg kellett állnom. Térdeim villámgyorsasággal adták meg magukat, éreztem ahogy megremegek és megbotlom - tudtam hogy jó, csak szokatlan dolog történik velem: találkoztam régi magammal, a kölyökkel, rég elfeledett, eltemetett érzésekkel - itt hagytam boldogság-ujjlenyomatom, mosolyom, tisztaságom, magam egy darabját amiért most felnőttkoromban akarva-akaratlanul de visszajöttem. Arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű dolog az emlékezet, aztán meg arra, hogy egyben mekkora gonosztevő is: szeszélyes szerető aki akkor látogat meg mikor a legkevésbé sem számítasz arra de cserbenhagy mikor szükséged volna rá. Mindegy is - mosolyogtam el magam - és egy pillanat múlva már baktattam tovább. Felsejlett néhány régi kép, a barátok, a játékkal töltött közös órák, a frissen kaszált fű illata, a zöldellő, színes virágokkal gondosan teleültetett kis kert amit akaratlanul de sokszor tönkretettünk - milyen sok verést kaptam érte ami akkor nagyon fájt de hol vannak már ezek keserű pillanatok. Tényleg így van; csak a szép dolgok maradnak meg bennünk és az elszenvedett sérelmek is idővel elcsitulnak és feloldódnak. Különös szerzet a lélek - motyogtam magamban - olyan, mint a jó szakács: bármilyen rossz vagy kevés alapanyagból képes remek ételt főzni. Ahogy egyre több minden jött vissza, hacsak egy apró, tűnékeny pillanatra is de újra boldognak, felhőtlenül boldognak éreztem magam. Mosolyogtam. Pont úgy, mint akkor. Teljesen átjárt az érzés, még most is tart mikor e sorokat írom: melenget és ad. Örömöt, szépséget, boldogságot. Hm. Jókor jöttél, pillanat. Soha jobbkor. Ritkán sikerül megélni és átérezni így ezeket a pillanatokat. Tudom én, hogy ott van körülöttem. Tudom, mindig. A Kék Madár. Itt repked körülöttem, néha még a vállamra is ül, tudom. Egy dolog azonban tudni és egy dolog érezni. Ez a fontosabb, semmi kétség. Most érzem is és nagyon hálás vagyok a sorsnak vagy a nem tudom minek, de most érzem. Repülök, együtt a madárral. Csodálatos...könnyezem...sírok és nevetek is. Hát ilyen ez...
(...)
Megszűnt az idő. Lelkem-magammal átléptem egy másik valóságba, át a fizikai univerzumból egy másik helyre ahol nem mérik az időt. Nincs idő, mert ott az nem számít. Ami számít: boldog vagy. Amikor ismerőssel találkozol, ott a kérdés: hogy vagy? Persze, lehetsz jól és lehetsz kevésbé az. De a kérdés lényege: boldog vagy?
Mit is mondtam az első mondatomban? Hogy véletlenül? Óh igen, milyen ostoba, felesleges szó is ez. Nem hiszek a véletlenekben. Ezek után végképp nem. Vezettem magam ezen a napon egy helyre, ahol gondosan becsomagolt boldogság-kapszula várt rám, amit magam készítettem, kiskölyökként, de a tartalmat, a lényeget én is csak kaptam és tovább is adom: Nektek. Legyetek Boldogok! Ha nehéznek tűnik akkor is törekedjetek rá. Csak ez számít.
