Budapestem

Most először és nem tudom miért.
De ahogy az utcán megyek
és óvatos ritmusra lépkedek
a sok kutyaszar, szemét
eldobott élet és törmelék között
- mint akibe tánc vagy ördög költözött -
belülről fakadt és tört fel
amit oly sokáig kínosan
nagy gonddal únos-úntalan öltem el
hogy itt, a sok kócos
szélfútta ház, költöző vakolat
lassan folyó kancsal ablak
alatt és között
már nem hagyom, hogy a szürkén
permegő angyalföldi közöny
csukja be és süsse le szemem;
késsel, ha kell borotvával feszegetem
és nyitom fel azt, hogy lássam
a város sáros arcára fagyott
félszeg, faképnél hagyott mosolyt
mely akkor is ott van
- és akkor csak igazán -
ha neki hátat fordítva
kifosztott arccal bambán vonulok
most már tudom,
hogy akkor is ott van.

Most először és nem tudom miért.
De mégis csak beléd költözöm
hagyom, hogy nyomomban járj,
udvarolj, győzködj, fordítsd rám hasad
oszd meg velem elevenszült gyönyöröd, hasadj
mutasd meg párás, rózsaszín hajnalod
(fülledtre is festheted ha akarod)
forrj fel nappal de leginkább éjjel
add magad azzal a szenvedéllyel
amivel én teszem
mikor utcáid kövén,
tereid padján,
földedbe fúrva vagy gyepeden
álmodom göröngyös életem,
szemérmes, vad és igázó város
ahol a fények
nappal egész az égig érnek
éjszaka pedig melleidre lógó
tejüveg nyakláncot fűz a Körút,
a rakpart és a sok híd
vakítón kígyózó ölelkező lámpasora,
te hömpölygő hegynek dőlő csoda,
mert vessen bármerre az élet
vigyen bármerre utam
most már tudom és biztos vagyok ebben:
Budapestem otthonom
és itthonom is egyben.

Sosem féltem a lehetetlentől. Csak attól amit szabad...

zöld

Egész életemben vártam rá. Vártam, hogy megkapjam a zöld jelzést. Hogy mehet az Élet. Minden oké, a kapuk nyitva, hajrá. Nincs előttem akadály, megvalósíthatom az álmaimat és elérhetem vágyott céljaimat. Mindig az a legmeghökkentőbb amikor kiderül: végig zöld volt (tulajdonképpen még lámpa sincs), a Stop!-ot magam raktam oda. Döbbenetes és egyben fájdalmas is. Döbbenetes mert felismerésére csak nagyon ritkán adatik meg a lehetőség, fájdalmas mert ilyenkor jövök csak rá, hogy az élet rövid, drága ajándék, az elpazarolt időért pedig álmaim elvesztésével így önmagam lassankénti forgácsolásával fizetek. Mindig... Az álmok kontra tapasztalás, a néha keserű ébredés, a gondolkodás, a döntés majd a végeredménytől független el-kell-fogadás világában élek, a velejáró minden jóval és rosszal együtt. Mert bármi történik annak meg kell történnie. Én hívom az életembe...akármi legyen is az.
Sors? Nem tudom.
Szabad akarat? Azt sem.
Boldogság? Na, az már igen. Ez az egyetlen, igaz "cél" amiért érdemes és kell is élni. Nem kötelességből. Mert jó. Nem keresve, mert az talál meg...Mert amikor azt érzem, hogy boldog vagyok akkor igen, megy az élet. Zöld van.

Ez egy tízéves kiskölyök (Erin, a Michigan állambeli Antrim County-ből) gondolata a zenéről. Szerintem csodálatos, önmagáért beszélő alkotás. Van rajta zongora, melyből a hang virággá és szivárvánnyá (a megismételhetetlenség és csoda, a színpompa és változatosság, az Élet és a káprázat ősi jelképei) fejlődik. El vagyok tőle ájulva és ragadtatva is, nézzétek: :)

Levél távoli barátomnak - önmagam okulására...

Hmmm...milyen jó fej vagy :) Köszönöm válaszaid, el kellene menned pszihomókusnak, komolyan :)) Külön jó, h. vastaggal kiszedted a soraid, így nem vesztem el a kesze-kusza gondolataim erdejében...mert hogy azóta még kesze-kuszább lett, vasárnap este levettek a zsaruk 30 rugóra (gyorshajtás), tegnap meg egy szórakozóhelyen kilopta valaki a táskámból a pénztárcám amiben benne volt az albérlet+rezsi pénz is (előtte vettem fel a bankból, h. majd ma befizetem...), újabb 80 rugó minusz...a büdös qrwa életbe... Terápias jelleggel jól kiüvöltöttem magam a flegma tulajjal (számon kértem a "biztonsági" rendszerüket, a helyiségben folyton ide-oda mászkáló teremfelügyelővel együtt) aki egy rendkivül ellenszenves, - már bocsánat - antagonista hülye picsa - szó szerint. Már volt apróbb nézetelterésem vele es akkor is jól lebasztam, persze semmire sem mentem vele. Képzeld el, vérnyogó hangon csak ennyit szólt az egészre: "- Nem érdekel..." - és egy vállrándítással elintézte az egészet és hátat fordított nekem (hahahahahaa...basszus mekkora tévedésben vagy, nem is tudod...) és az érthetően a munkáltatójuk pártját fogó pincérekkel és bartenderekkel, aztán hazamentem és bőgtem addig amíg el nem aludtam :( Nem a pénz miatt, bár nem tagadom anyagilag érzékenyen érint. Méghozzá kurvára. Egyszerűen a leembertelenedés és aljasság, az önző nemtörődömség miatt, h. nem érezheted jól magad még a barátaid között sem, mert figyelned kell ezerrel ki, mit és mikor csinál...a f*szom kivan már ettől (persze voltak ott ismeretlenek is bőven - fogalmam sincs ki és mikor tette - de a barátaimért tűzbe tenném a kezem). Ráadásul én kórosan feledékeny vagyok (nemtom hovatűnik ilyenkor a figyelmem, egyszerűen azt érzem, hogy nem a helyszínen vagyok hanem teljesen máshol feloldva lebegek, főleg ha iszom is, akkor irány a világűr :) és szarok nagy ívben mindenre), idén már elhagytam pénzt, sálat és sapkát, fontos papírokat, kulcsot, a buszon felejtettem az noteszem a kedvenc tollammal együtt és a csimborasszója mindennek a tavalyi kerékpárlopás volt (profi MTB, 150 rugó), ami szintén az én hibám volt (nem zártam le a bicajt mert úgy gondoltam, h. a hajnali, néptelen utcán senki sem fog avval törődni, h. jééé ott egy bicó, gyorsan lopjuk el...de így történt. Pár méterre egy széken ültem tőle, arra jött ill. szaladt v.ki, nekifutásból villámgyorsan felpattant rá és elhajtott vele - ez egészen elképesztő...persze, nem értem utol a rohadt kis férget :( ).
Remélem nem veszed zokon a kitörésemet, nehari ezért.
De tudod mi volt a legszebb a sztoriban? Az, h. hazafelé menet szembejött velem egy koldus és pénzt kért. Természetesen akkor még nem tudtam, h. nincs egy árva vasam se :) Majdnem mindig adok nekik és most ez "kifizetődött" mert kotorásztam a táskámban es azonnal láttam, nincs meg a tárcám így időben vissza tudtam még menni a helyszínre, hátha "ott hagytam"...hm. Szép.
Munkába jövet azon gondolkodtam, h. mivel tudom ilyenkor magamat - mikor már megtörtént a baj, mert előtte nagyon úgy látszik, képtelen vagyok - megvédeni. Hogy ne legyek letört, bosszús, kedveszegett. Rossz energiákat szülnek amelyek tudom, hogy lebetegítenek ha sokáig rágódom a problémán. Két dolog jutott eszembe. Az egyik, h. erőszakosan :) is, de megveszem az új kerékpáromat amit kinéztem, mert egészségesebbé, boldoggá és szabaddá tesz a bicajozás. Egyszerűen odavagyok érte, imádom ( többek között ezt gondolom róla, engedd meg, hogy figyelmedbe ajánljam :) :

http://feather-in-the-wind.blogspot.com/2006/10/tegna-pesti.html ).

A másik, meg hogy csak-azért-is szeretem az embereket, csak-azért-is átölelem a kibaszott világot, még ha ilyen rusnya és alattomos, útálni való helynek látszik akkor is, mert nem nekem van szükségem megértésre, türelemre és szeretetre hanem neki...

Köszönöm, h. "meghallgattál", jobban vagyok tőle.

Ölellek, puszi és vigyázz magadra! Jobban mint én :))