Arról, hogy miért jó szivarozni, miért jobb mint cigarettázni és hogy egy fojtogató nyárestén mikor a legnagyobb szükség volt rá hogyan talált rám a Körútról nyíló csendes kis utcában andalgó Nyugalom, hogy járt át, keringett bennem és emelt fel a semmihez sem hasonlító életöröm, Boldogság érzése ahogy a lassan koppanó és a forró betonút kályhalapján gyorsan párolgó esőcseppeket néztem és mind eközben, akarva akaratlanul de könny szökött a szemembe...
Talán az íze miatt. Talán a sebesség miatt. Szivarozni félórákat lehet, kell is. Cigarettázni nem lehet lassan. Két idősík. Pontosan megfogalmazni nem tudom, de érzem: lényegi különbség van e két, felettébb károsnak megítélt szenvedély élvezete között. Két világ, nem vitás. Cigarettáztam, évekig. Kávéházakban, lakásban. Kint az utcán, hőségben és fagyban. Tiltott helyeken, ágyban. Bárhol, bármikor rágyújtottam - szenvedélyesen szerettem, rabja voltam, élveztem. Szeretek most is, csak épp nem szívom. Azt hiszem soha nem szokom le - az a dohányos vagyok aki átmenetileg nem cigarettázik. Imádom a tabak ízét. Na, nem a gyári műdohányt, amit kezelnek, feljavítanak, vegyszereznek és telerakják kemikáliával, hogy aztán még többet szívjon az ember. Ördögi kör, én mondom. Hanem a valódi dohány ízét, no az teljesen más...Utolsó talán három dohányos évem alatt magam készítettem elszívnivalómat. Mint régen, az urak és persze a maguk módján és lehetőségeikhez mérten a parasztok megadtam a módját; rizspapír, minőségi, import dohány, néha füstszűrő vagy szipka, ezüst cigarettatárca, leülni és szép csendben, akkurátusan, gondos odafigyelés mellett formás kis hengereket gyúrni, megnézni-vizsgálgatni és örülni ha egy-egy tökéletes példány a tárcámba kerülhetett. Mégis, elmúlt a varázs. Már nem csak a dohány élvezetéért szívtam azt. Tulajdonképpen már a cigaretta követelte, hogy szívjam és ez nem tetszett nekem. Letettem, mert így döntöttem.
Lassan két év telt el, még a legvadabb, legzsiványabb éjszakák idején sem gondoltam arra, hogy rágyújtsak. Tegnap este elmentem boltba, vacsorát akartam készíteni. Hát nem lett belőle semmi sem, mert a bejáratnál rögtön megakadt a szemem egy csinos kis dobozon: 5 db kézzel készített szivarka nézett rám, barnán-melegen, csokoládé színükkel és szinte-érzem illatukkal csábítgattak, vegyem meg őket...Egy másodpercig sem haboztam, fizettem és távoztam. Késő este, jóbarátom hosszas unszolására mégis csak beadtam derekam és elmentünk ketten egy közeli, hangulatos kis helyre beszélgetni. A fontos dolgokról, persze. Fullasztó volt a hőség. A levegő meg sem moccant, még a járművek keltette zajban is volt valami lomhaság, álmosító dohogás, olyan zsolozsma szerű monoton mormogás. A kis helyiség minden ajtaja nyitva, az utcára néző nagy panorámaablak pedig szemtelen arroganciával ki volt emelve a helyéről, le a zsalukról csak úgy mintha sosem lett volna rajta. Az asztaloknál bágyadt vendégek, a tulajdonosnő hetyke sürgés-forgásában volt valami idegesítő vibrálás, dac az elviselhetetlen hőség ellen; szélsebesen kanyargott a kis asztalok között, fel-felkavarva a hajakba, ruhákba és testszagokba kapaszkodott dohányfüstöt. Jégbehűtött, fakó poharakat rakott asztalunkra, jó volt rájuk nézni de ahogy beleöntöttem söröm a varázs múlni kezdett, előbb párolgott majd olvadni kezdett róla a jég és egy perc nem telt bele már tisztán láttam az aranyló, szalmaszínű, gyöngyöző italom. Gyorsan jött a második is. Oldódott a hangulat, a szomszéd asztalokat is el-elhagyta egy harsány vihogás, jól ismert és szeretett zajok, poharak koccanása, kattanó öngyújtók, székek csoszogása és a pultból jövő jellegzetes hangok szerenádja töltötte be a kiskocsmát: örömfelhőcskék kúsztak a levegőben egyik asztaltól a másikig, majd ki az utcára és fel helyükre, fel az égbe...és ekkor eszembejutott az este vásárolt finom áru, a holmi, amit már el is felejtettem, ott lapult táskám oldalzsebében. Kivettem, felbontottam. Tüzet kértem a szomszéd társaságtól és rágyújtottam. A megszokott mozdulat. A szertartás. Beleszív, kifúj. Persze egyből karikákat, szinte tökéleteseket. Mert hogy sokat gyakoroltam annak idején és a szám még mindig emlékezett rá. Gondolataimba mélyedtem, a lárma lassan elcsitult és ott találtam magam bent, egészen belül, csak saját magammal. Egy dolgot kivéve megszűnt a külvilág. Ez a dolog pedig a dohány íze volt. Szeretem ezt a jellegzetes, olykor alkoholos bonbonra, étcsokoládéra, néha a mezei szalmabála illatára emlékeztető íz-illat elegyet. Tapintása puha, meleg szinte olvad a kezemben. Mintha emberi testrészhez érnék, egy finom bőr, alatta a ruganyos puha izmokkal. Egy kecses, ápolt női ujj. Szeretem amikor a dohány huncutul, persze várva de mégis, minden egyes alkalommal meglepődve belecsíp a nyelvembe. Ilyenkor megnyalom picit a szám, hogy ott is érezzem. Bizserget, csiklandoz én pedig örülök. Fújom a karikákat és mihaszna próbálom Chaplin örökségét magaménak tudni, nem fog sikerülni. Nyolc karika, mindegyik át a másikon anélkül, hogy az előző ne torzuljon - lehetetlen. Viszont jó játék. Egyszer sikerült háromig eljutnom. Én és a szivar. Gondolataimba mélyedten ültem, eszebe jutott a közelmúlt érzelmi viharoktól terhes, nem éppen könnyű időszaka. Eszembe jutott a nő akiért tűzbe tettem volna a kezem. Aztán eszembe jutott, hogy tűzbe is tettem és az is, hogy nem csak kezem hanem a lelkem is máglyán ropogtattam és ezt mennyire nem látta, nem érezte. Nem tudott róla. És eszembe jutott az is, hogy majdnem ottmaradtam. De csak majdnem. Visszahoztak a barátok, jóakarók, a józan ész amire bizton számíthatok (de miért ne akkor hagyjon cserben - hát persze, jutott eszembe a szív tekintetében mit sem ér az ész...), az angyalok és a legfőbb, a legédesebb angyal: Édesanyám. Az is eszembe jutott - és megkönnyebbülve sóhajtottam egyet - hogy ez mennyire nem számít már. Elmúlt, vége. Ekkor, varázsütésre vagy sem, talán egyszerűen csak a dolgok természetéből fakadóan eleredt a hűs, az irgalmas, ölelő, élettel teli eső. Csak egy két tompa puffanásra lettem figyelmes, ahogy a kövér cseppek meteoritjai becsapódtak, szinte azonnal sisteregni kezdtek majd ellentmondást nem tűrve tükröt borítottak az utakra, járdákra, az utca fényeit bizton és talán a felhők mögül olykor kíváncsiskodó hold tányérját is visszaverve hirdették: bárki bármit gondol, bárki bármit tesz, bárhogy lesz vagy nem lesz de a Természet az úr...
És ekkor én is tükröt borítottam szemeimre és visszavertem mindazt a jót a világra amit tőle kaptam.
Mert neki is szüksége van rá.
Szivarom közben elhamvadt. Azon a szép napon mikor nekem is el kell, eszembe jut majd ez a csodálatos este. Magammal viszem és még egyszer gyönyöröm lelem benne.
