Vettem csillagjegyes sorsjegyet, szoktam, rendszeresen. A pénzes részt sosem kaparom le, így izgibb mit dobok a szemétbe. Viszont van rajta bölcsletis, jóslásos és jótanácsos rész, azt mindig lekaparom. Azt mondta a jegy, hogy legyek türelmesebb, mert a túlzott akarásommal elijeszthetem a hozzám közelálló embereket. De mivel már elijesztettem, nem aggódom. Juhhhéééjj!!!

Egy nagypofájú szív és egy halkszavú kis lélek büszke tulajdonosa vagyok. A kettő együtt remekül szórakoztat. Bár még nem volt rá példa. Valamelyik mindig felülkerekedik a másikon.

Ha van bátorságod, kérdezd csak meg magadtól...A válaszon meg fogsz lepődni. Hajrá :)

kilenc királynőt szerettem
amikor jöttél, mehettem
amikor mentél
akkor szerettél
kilenc király gyűlölt
belém vetett tömlöc
kerestelek mire
rádtaláltam veszejtelek

csak ha vérbefagyva
szétolvadva
újranapba

csontsikolyban
fúzióban
értehalva

Ma reggel láttam, majd hallottam ahogy a falevelek zenélnek. És teljesen biztos voltam benne, hogy nekem szól. Nem tudom, ki és miért tette, de annyira megérintett, hogy elsírtam magam...olyan gondviselős volt. Ezt a napot már semmi sem ronthatja el. Majd spórólok ebből, hogy jusson holnapra is. Meg holnaputánra is. Meg...meg...meg...mindenkorra és örökre is.

Valami elromlott idebent...valami, ami idáig jó volt, valami aminek továbbra is jónak kéne lenni.
Talán a veséim?
Nem, azok rendben működnek. Ma reggel is bevizeltem, semmmi probléma velük. A rángógörcsöt, ami azt a bizonyos húgycsőből feltörő szúró-égő érzést követte már jól ismerem, nem gond mert amióta az eszem tudom, megvan. Nagyon hiányozna, mert ilyenkor szinte önkívületi állapotban kiszakadok a testemből - valójában tényleg ott hagyom; hadd üsse magát kékre-zöldre, ropogjanak a csontok, hadd csavarodjanak az ízületek, repedjenek bordák, törjenek csuklók - majd visszajövök, mert eddig is ezt tettem és minden rendben volt. Nagyon szeretek utána felépülni, imádom ezt a hónapokig tartó, lassú és bizonytalan kimenetelű időszakot mert a gyerekkoromra emlékezetet; amikor drága édesanyám minden reggel kakaót és vajaszsemlét hozott be az ágyamba, megsímogatta a buksimat, bekapcsolta a tévét és mesét néztem egészen az első katéterezésig.
Talán a májam?
Ez a napról napra duzzadóbb, kitapinthatóbb, néha termetes sárgadinnye nagyságú, néha kovácsüllő formájú és súlyú csomó, ami meglepő módon néha mintha a hátam közepén akarna lelépni, öngyilkos módon szinte ráfonja magát a gerincoszlopomra és érzem, ilyenkor apró darabok szakadnak le róla (tényleg, ezek hova tűnnek...?!). De nem, az sem lehet, megmondták az orvosok, hogy ezzel az időzített bombával akár még évekig is elélek, csak ne igyak alkoholt mert az katalizátorként gyújtja be a leépülési folyamatot és így hetek alatt súlyos diszfunkciókhoz majd (azt hiszem ezt a szót használták) kollapszushoz vezethet. Nem tudom mit jelent, de nem hangzik valami jól. Igazából nem értem őket, mert tegnap símán megittam vacsora előtt 4 kisfröccsöt és amikor az első gyógylikőrt, pálinkákat és az azt kísérő söröket is legurítottam még jobban is lettem, esküszöm! Egészen a mentők érkezéséig remekül voltam, kicsit fáj most a torkom, mert reggel a kórházban (a defibrillálás) után intubáltak és azt a rohadt csövet sosem tudják jól lenyomni - állítólag sietniük kellett, mert folyt a tüdőmbe a vér, de hát könyörgöm, ez a szakmájuk, nem? Koncerten és sem állok fel a mű közepén a zongorától, hogy kifújjam az orrom, vagy megvakarjam a seggem...Szóval a máj oké.
...vagy talán a szív?
Ez a ketyegő-kattogó-csörömpölő néha teljes össze-visszaságban zörgő néha meg némasági fogadalmat tevő, kihagyó, megszűnnidobogó, kis izé? Ez a néha a torkomban, néha a gyomromban de sosem a helyén dobogó valami? Igen, lehet itt valami... Most, hogy így megtaláltam és fogdosom, most, hogy így a kezemben tartom olyan fura. Először is, vastagabb mint régen - olyan kemény az egész, olyan rugalmatlan. Száraz, repedezett szaruréteg van van rajta és a színe sem a régi. Fekete. Igen, itt lehet a baj. Gyönyörű testem kozmoszában, ahol én vagyok a tér-idő és fénysebességgel száguldok a felé a bizonyos felé megtaláltam a fekete lyukat, ezt a minden gondotörömötbánatotboldogságotszomorúságotszerelmethalált magába szippantó, telhetetlen, nagyétvágyú, önpusztító, nagypofájú húscafatot. SZÍV. Be-szív. Mindent, magába. Minél többet annál kisebb lesz. Ez teljesen felfoghatatlan...

Zene "Bona"

Lehet-e írni a leírhatatlanról, beszélni az elmondhatatlanról, lehet-e egyáltalán bármit is a zenéről "mondani"...? Nem-nem, azt érezni kell. Tegnap este, miután nagy kedvencem harmadik koncertjére is elmentem ezek a gondolatok jártak a fejemben. Meddig lehet az eksztázist, ezt a folyton gomolygó, duzzadó, sosemvégetérő, egyre forróbb valamit fokozni? Szinte önkívületi állapotban, de tegnap ismét átéreztem ezt:
átjárt a szerenitás, a boldogság-béke, önfeledten üvöltöztem, füttyögtem, hangoskodtam, tapsoltam, üvöltöttem, sírtam is, járt kezem-lábam majd egyfolytában vigyorogtam - ha nincs két fülem leesik az állkapcsom és a saját fejemen keresztül esek ki :) Éltem. Éreztem.
Köszönöm, hogy eljöttél, hogy visszavágysz, mert szeretnek és értenek itt Téged, hogy kameruni létedre megtanultad tökéletesen kimondani a "köszönöm" szót, hogy az este csak jó hangokat hallottam, hogy imádod a gulyást, köszönöm a fogaid, amire képtelen vagy bőrt húzni, hogy észrevettél és ezt értésemre is adtad, köszönöm, hogy játszottál és így számoltál be: one-two-gulyas-four...
Isten nagy mókamester. Egyik pillanatban úgy gondolta "na, most csinálok valami frankót" - és azt mind beléd tette. Csurig töltött és leküldött. Angyal vagy, nem vitás.

...mi lenne velem nélkülem, hm?!

Van ez az izé, ez a feneketlen kút...és van a kezemben ez a másik izé, amivel merítenem kéne. Szomjas vagyok, nagyon. De rövid a kezem. Nagyon. Meg kell várnom, amíg történik valami. De akár tehetek is érte. Beledobok egy kavicsot...nem, inkább egy követ. Vagy imádkozom felhőkért, viharért. A rosszért. Mert csak az hozhat most változást. Vagy egyszerűen beleugrok - de tudom: visszaút nincs...üvölthetek torkomszakadtából, senki nem fogja meghallani.

Álmomban egy rikító lila nyakkendő okozta vesztem - egy fára lógattak fel vele. Reggel az első dolgom volt, hogy vegyek egyet.

Nem szeretem a régi leveleket, mégis elrakom őket. Csak arra jók - mindahányszor rájuk akadsz és beléjük olvasol -, hogy újra és újra kifacsarják a szíved. Persze, pontosan ezért rakod el őket...

Az egészben az az érdekes, hogy semmi érdekes nincs az egészben - hasonló elméset bármikor mondok csak szóljatok, de figyelmeztetlek benneteket; jobbra ne is számítsatok.

Azt akarom, hogy sose érjen véget
hogy mindig ilyen legyen
ilyen szép, nyugodt,
naplementesárga.

Azt akarom, hogy az egész egy vakáció
egy szüntelen utazás
egy megérkezés-elidulás
egy folyton-folyvás legyen.

Azt akarom, ha egyszer mégis vége
várjon valaki
aki segít
aki megkönnyíti elviselni
aki érti és elmagyarázza miért mégsem olyan
naplementesárga.

Azt akarom, hogyha már nem akarhatom legyen olyan
mint a vetkőző ősz
a nyár délibábja
a tavasz remegése
a tél magánya
a Föld szaga
az ég azúrja
a csillagok pora
a kozmosz kora,
legyen ott minden és mindenki
gyerekkorom szépreménye, felnőttlétem árvasága
szeretteim óvón róvó, simogató, elleneim gyűlölt pillantása.

Azt akarom hogy lássátok
magamba fordult másságom
sem különb mint Tiétek, hogy
az Út melyen járunk csak egy helyre visz
oda ahol mindez egy pontba gyűlik
és abban a pillanatban
azonnal meg is szűnik:
felforr és szétrobban-kitárul
beszippant-kilök majd minden megvilágul
hirtelen az égen csillagok bogara rajzik
a fekete fehérre
a szürke színpompára
az unott vidámra
a várakozás teljességre váltva
hirdeti a mégis régi újat - melyet sosem értünk egészen
talán azért, mert mire
merészen eszmélünk, mire
elfogadunk-szeretünk, mire
magunktól alázatot tanulunk
hiretelen az egésznek...

Vége.

Isten valamelyik nap úgy döntött kártyapartira hív. Eleinte csak ültem ott, azt hittem nem is oszt nekem - de most látom csak milyen remek kis alacsony pár van a kezemben...

Napba nézni pedig igen is lehet - és néha kell is...

Nagy fába vágtam a fejszém. Az Élet nagy fájába. Nem tudom fáj-e neki, nekem nagyon.

Kedves Én!
Ezennel megkérlek, hogy légyszíves most már vigyázzál magadra, mert nem leszünk jóban...ne járj az éjszakában kocsmáról kocsmára, ne keress könnyű ismerettségeket és kerüld el légyszíves a kuplerájoknak még a környékét is. Vegyél vissza az önpusztító tempóból - aludd ki egyszer magad, mert rádfér. Ne hidd, hogy 3-4 óra elég. És ha végre lefekszel vesd le legalább a nadrágod, ha már az inged rajtad marad. A fogmosásról nem is beszélve, azt lefekvés előtt is kell, nem csak ébredés után. Ha már iszol, tedd azt mértékletesen, nem leszel jobban a harmadik üveg bortól, hidd el. Töménnyel meg aztán hiába is kevered...és másnap meg fogd be a pofád és ne jajongj, hogy így fáj-úgy fáj. Menj el néha orvoshoz, nézesd meg a vérképed, szerveid funkcióit - attól, hogy a cerka áll még nem biztos, hogy egészséges vagy!
...és másnap reggel akármennyire is egy antagonista, utálatos önző féreg vagy ne kötözködj a sarki hómlesszel...és adjál neki légyszíves pénzt, mert szüksége van rá. Jobban, mint neked te seggfej!
Utállak, gyűlöllek!!!
Hercegem, Szerelmem...

Üdvözlettel: ÉN.

Rettenetesen hiányzol, Kedvesem.
Nézésed, ahogy hozzám érsz
egyetlen pillantásod a
szemeidben
ülő mélységes mély vérbíbor szeretet
tüzem tápláló szerelmed
kacajod,
fogaid márványa,
széllel játszó
hajad,
mely ha végre válladon ül a legszebb oroszlán vagy
maga a megszelídült vérszomj-vadállat
kezed,
melyen testem remeg,
málnabokor-illatú
bőröd,
lábaidon
tipegő szerelmes lépteid
istenadta gyönyörű formás
kebleid,
melyekbe ravaszul belefeledkeztetsz,
mert ahogy hordod-adod úgy senki sem,
már most féltékeny vagyok a
Gyermekre
aki majd eleszi előlem,
Édesistenem
látod milyen buta vagyok,
csak magamra gondolok
de Te tettél ilyenné
vak-bősz sóvárgó tetemmé
mert nélküled egyszerűen nem vagyok
csak egy, a fény-levegővel
testtelen gondolat
ide-oda pókhálófonat.
Rettenetesen hiányzol, Kedvesem.
Pedig nem is tudom ki vagy, létezel-e...

...már megint félek

Rémes és borzongató, de ma reggel fura kép jelent meg előttem, illetve nem is a kép, csak maga a jól ismert halálfélelem; belegondoltam, h. lesz majd valaki - mert így rendeltetett - talán egy idegen, egy "szakmabeli" (aki lehet, hogy maga sem tudja miért csinálja), mert a mi kultúránk nem engedi (?!), hogy szeretteink csinálják, szóval lesz valaki, aki halálom után testemen babrál, lefürdet, így vagy úgy, de megszemlél, ernyedt tagjaim tartja-síkálja, forgatja tehetetlen tömegem, talán gondolatokat szül ki lehettem és mit csináltam, hogyan töltöttem az időmet itt, szerettem és szeretve voltam-e, adtam és kaptam-e eleget...talán szenvtelenül leslagol és nejlonzsákba rak, bezippzáraz és betol a tepsibe...és lehet, h. ez az ember még meg sem született, vagy kisgyerek és játszik valahol, rosszabb esetben már iskoláit befejezte és talán már saját családja is van...akkor már nem lehet sok hátra. Azt kívánom, bárcsak ez az ember soha ne jött volna világra, illetve szülessen csak meg és legyen az aki szeretne lenni, csak engem hagyjon békén, változtasson szakmát, legyen festő vagy pilóta, vagy utazzon el jó messzire és sose lásson. Se élve, se halva.

Talán betegesnek tűnnek ezek a gondolatok - amennyiben a halál, az elmúlástól való félelem az. De nem az...Megszerettem az életet. Minden velejárójával együtt. Levegőt venni, nézni-látni, szagolni-hallani, járni-elesni, tudni, tanulni, szenvedni, zenélni-szerepelni, mosolyogni-sírni, szeretni-gyűlölni majd feloldódni, barátokkal-egyedül lenni és még százmillióezer dolgot csinálni...Szenvedélyesen ragaszkodom az élethez - és rettenetesen tudok szenvedni a gondolattól, hogy ez az egész egyszer csak nem lesz. Vagy mégis...utána...valami...esetleg :) ?

Ez a rohadt kis blog szinte megköveteli, hogy írjon az ember valamit - mindennap. Pedig semmi mondanivalóm sincs, illeteve dehogynem, de egyszerűen belémrekedtek a gondolatok, köszönhetően a tegnapi sportnapnak - focival ünnepeltük a cég fennállásának mittomén hanyadik (...) évfordulóját (két gólt is rúgtam :) ), no meg a VB zárócsatáját (Olaszország világbajnok) és utána mértéktelen ivásba kezdtünk, sörök és pálinkák csatája kezdődött, én voltam az ellenfél, bíró és kapus, kommentátor egy személyben...Nem győzhettem, mert kondícióm az nincs, nem létezik. Itt ülök sajgó térdekkel, meghúzódott bokával, zúgó fejjel, teljesen másnaposan - testileg totál romokban.
Mégis, boldogan.
Ennyi.

Valamelyik tegnap a táskámban kotorásztam. Valószínű semmit sem kerestem, csak úgy, mert mindig mindent elhagyok. Be is vagyok szarva ettől. Volt benne pézsé, dohánytörmelékes félalma, toll, pénztárca és rengeteg haszontalan dolog. Közben eltelt 10 év. Megint kotorásztam és volt benne rádiótelefon, infraport, pendrive, menedzser kalkulátor, bankkártya...eszembe jutott, hogy 10 évvel ezelőtt nagyot káromkodtam, amikor valami megszúrt a körmöm alatt. Most is azt tettem, mert valamelyik rohadt kis gép akármije beakadt a körmöm alá.
Semmi sem változott.

Öreg vagyok, kövér és büdös. Maradék négy és fél fogam sárga a cigitől és fekete a vörösbortól. Orr -és fülszőrzetem hosszabb mint hajam, mely a derekamig ér. Arcomon a múltszázad, de...hályogos szememben a jövőezred. Nyolc ujjamon tízkörömmel a múltba kapaszkodok, pedig milyen rossz volt az. De lehet, hogy azért...
Most ilyen vagyok. Holnap már más leszek.
Ugye...?!

Most, hogy nem csak a jóisten, hanem a blog-nak köszönhetően akár mindenki láthatja a gondolataimat kétszer is meggondolom, mit írjak le. Pedig mekkora hülyeség ez...

Tegnap meccset néztünk egy kocsmában. Amikor gólt rúgtunk, elementáris erővel ordítottunk, odaszaladtam idegenekhez, pacsi, ölelés - majd szétrobbantam. A másodiknál nyakamba ugrottak, csókolgattak. Igen, a csajok is. Persze nem ez volt a legjobb benne, bár kétségtelenül jól esett egy lopott csók és egy idegen formás női segg megmarkolása, hátsimítás, illatok-szagok, hajak...a legjobb az volt, amikor irtóztatóan nagy örömmel egymás szemébe néztünk és örültünk, örültünk, örültünk. Semmi más nem létezett abban a pillanatban. Semmi. Na, reggel ez eszembe jutott és nagyon hiányzott. Nagyon.

A faszért kedveskedtek velem...?! Nem tudom most viszonozni, sajnálom.