...már megint félek

Rémes és borzongató, de ma reggel fura kép jelent meg előttem, illetve nem is a kép, csak maga a jól ismert halálfélelem; belegondoltam, h. lesz majd valaki - mert így rendeltetett - talán egy idegen, egy "szakmabeli" (aki lehet, hogy maga sem tudja miért csinálja), mert a mi kultúránk nem engedi (?!), hogy szeretteink csinálják, szóval lesz valaki, aki halálom után testemen babrál, lefürdet, így vagy úgy, de megszemlél, ernyedt tagjaim tartja-síkálja, forgatja tehetetlen tömegem, talán gondolatokat szül ki lehettem és mit csináltam, hogyan töltöttem az időmet itt, szerettem és szeretve voltam-e, adtam és kaptam-e eleget...talán szenvtelenül leslagol és nejlonzsákba rak, bezippzáraz és betol a tepsibe...és lehet, h. ez az ember még meg sem született, vagy kisgyerek és játszik valahol, rosszabb esetben már iskoláit befejezte és talán már saját családja is van...akkor már nem lehet sok hátra. Azt kívánom, bárcsak ez az ember soha ne jött volna világra, illetve szülessen csak meg és legyen az aki szeretne lenni, csak engem hagyjon békén, változtasson szakmát, legyen festő vagy pilóta, vagy utazzon el jó messzire és sose lásson. Se élve, se halva.

Talán betegesnek tűnnek ezek a gondolatok - amennyiben a halál, az elmúlástól való félelem az. De nem az...Megszerettem az életet. Minden velejárójával együtt. Levegőt venni, nézni-látni, szagolni-hallani, járni-elesni, tudni, tanulni, szenvedni, zenélni-szerepelni, mosolyogni-sírni, szeretni-gyűlölni majd feloldódni, barátokkal-egyedül lenni és még százmillióezer dolgot csinálni...Szenvedélyesen ragaszkodom az élethez - és rettenetesen tudok szenvedni a gondolattól, hogy ez az egész egyszer csak nem lesz. Vagy mégis...utána...valami...esetleg :) ?