Rettenetesen hiányzol, Kedvesem.
Nézésed, ahogy hozzám érsz
egyetlen pillantásod a
szemeidben
ülő mélységes mély vérbíbor szeretet
tüzem tápláló szerelmed
kacajod,
fogaid márványa,
széllel játszó
hajad,
mely ha végre válladon ül a legszebb oroszlán vagy
maga a megszelídült vérszomj-vadállat
kezed,
melyen testem remeg,
málnabokor-illatú
bőröd,
lábaidon
tipegő szerelmes lépteid
istenadta gyönyörű formás
kebleid,
melyekbe ravaszul belefeledkeztetsz,
mert ahogy hordod-adod úgy senki sem,
már most féltékeny vagyok a
Gyermekre
aki majd eleszi előlem,
Édesistenem
látod milyen buta vagyok,
csak magamra gondolok
de Te tettél ilyenné
vak-bősz sóvárgó tetemmé
mert nélküled egyszerűen nem vagyok
csak egy, a fény-levegővel
testtelen gondolat
ide-oda pókhálófonat.
Rettenetesen hiányzol, Kedvesem.
Pedig nem is tudom ki vagy, létezel-e...