por

- "Gyere, ülj le ide mellém...ne félj, kérlek. Azért vagyok itt, hogy fontos dolgot mondjak neked" - mondta, mert bár elképzelni sem tudtam hogy ez velem megtörténhet de - a pillanat hevében tapasztalatlanságom és apró hitem nem engedte - nem akartam elhinni az egészet. Éreztem, ahogy akaratom ellenére szinte felemelkedem az ágyról, könnyű, megnyugtató hűvös szellő jár körbe, de testem mozdulatlan és mint rétek fölött a reggeli pára úgy szállok fel, csak egyre feljebb és feljebb...A döbbenet majd az először félelmetes és egyszerre mámorba ejtő felismerés miszerint tényleg nem vagyok egy a testemmel velőt rázó üvöltésben tört ki, hasonló fájdalmat születésemkor éltem át - mert abban a pillanatban előtört a féltve, nagy gonddal titkolt és hét lakat alatt, feneketlen mélységekben őrzött titok, világra jövetelem kendőzetlen, naturális és minden másnál erősebb fájdalma. Egyszer csak csend támadt és amilyen gyorsan jött, olyan hamar vége lett az egésznek. Körbenéztem, gyors pillantást vetettem szuszogó testemre aki épp fordult egyet - úgy tűnt mintha mosolyognék. Figyelmem ekkor a balomon, ágyam végén ülő alak felé fordult. Pontosabban fordult volna, mert nem láttam őt, csak éreztem és tudtam: ott van valaki. Most már nem féltem. Tudtam nem eshet bajom. Meleg hangon, amely a légben hallhatatlan de a szív tökéletesen érti, a következőket mondta:
- "Nagyon fontos, hogy Életed döntő, fontos pillanataiban ott légy és készen állj arra ami ott és akkor vár rád. Ne maradj le róla, mert bár máskor is lesz majd alkalom, ez a pillanat a jelened, a Most tökéletes csúcsa, alkotása és csak ekkor válik láthatóvá, fedi fel magát, csak ekkor tudsz hozzáférni, merítkezni és tanulni belőle...Hogy hogyan ismered fel ezt a pillanatot? Tudni fogod, mert átjár a meggyőződés, a tisztaság és a minden bizonyosságnál is fényesebben ragyogó, szíved csordultig és annál is jobban betöltő melegség érzése. Lehet az egy barát ölelése, egy állat hűséges ragaszkodása, szerelmed tekintete, egy elnyert bizalom, elesetteken való segítés, gondoskodás a rászolultakon, bármi. Lehet akár egy folyóparton eldobott kő, a madarak reptének csodálása, egy könyv mikor hozzád szól, álom, melyen keresztül üzenetet kapsz, egy a csendben kinyíló gondolat, szemed betakaró táj, símogató szellő. De tovább megyek. Az egész Élet át van szőve ezzel a finom selyemszállal, az egész Életszövet ugyanis semmi másból nem áll mint ebből a felfoghatatlan és kimondhatatlanul törékeny szubsztanciából - és ez drága barátom, valóban kimondhatatlan és aki egyszer, egy rövid pillanatra is átélte, annak gyökeresen változik meg az élete. Pontosan úgy ahogy a nagy, lomha óceánjáró amit apró, pontos és biztoskezű kormányzással juttat el kapitánya a Kikötőbe. Ezt a pillanatot ajándékba kaptad mind azoktól, akik gondolnak rád, akik azon fáradoznak, hogy boldogulj, segítsenek rajtad, akik szeretnek Téged - mert bár nem vagy tehetetlen és az univerzum legcsodálatosabb Teremtménye vagy, akikre törékenységüknél de ennek ellenére acélakaratú természetüknél fogva ha hiszed ha nem, minden idők óta áhítattal, soha nem múló csodálattal nézünk fel - kisgyermekként éled az életed, döntéseid javarészt önzésen, testi- és lelki szükségleteid kielégítésén keresztül arra irányul, hogy szeretetet csikarj ki társaidtól..."
Nem tudom, mennyi időt hagyott a hallottak értelmezésén, feldolgozásán, de mint a kinyitott vízcsap kezdtek el emlékeim először szép lassan csak cseppenként majd folyni, ömleni - láttam magam amint először nyúlok a tányérba és lököm el magam mellől kistestvérem, ahogy elveszem a másik játékát, verekszem majd engem is vernek, később szerelemféltek, sakkban tartom és kihasználom a másikat, hűtlenkedem, olcsó mámorral kábítom magam, szenvtelenül megyek el az utcán könyörgő koldus mellett és sötét, aljas hazugságokkal bástyázom körül magam - csak hogy távol maradjak a másiktól...
Nem győztem döbbenni. Miután felocsúdtam, kiszáradt szájjal kérdeztem:
- Mit adhatok mind ezért cserébe? - kérdeztem, de ahogy kimondtam a válasz már derengett is.
- "Cserébe...?" - kérdezte, hangjában csöppnyi csodálkozással.
- "Semmit, barátom. Ha valaha is adni akarsz akkor nem nekem. Ha csak egy mosoly erejéig, de ne tagadd meg magad a másiktól, ha kér mert szüksége van rád, képességeid és lehetőségeid szerint adj tudásodból és ne feledd szíved végtelen jóságát, szeretetét megosztani. Légy boldog és tégy másokat is azzá: kezedben a kulcs...
Ez a Te pillanatod, az egyik a sok közül: Életed döntő, fontos pillanata" - mondta egyre halkuló, távolodó hangján.
Mielőtt elment, egy pillanatra talán kegyből de láttatni engedte magát. Tényleg vannak szárnyaik. Kitárta hatalmas, egész szobát beterítő gyönyörűséges fényességét - egy pillanatra úgy éreztem talán meg is érintett vele - és csak úgy hullott, hullott rám...az angyalpor.

Nyúlszájú lámákkal töltöttem a tegnap estét, tévéztem. Annyira, de annyira borzasztóan csúnyák voltak a nagy, kiálló metszőfogaikkal, szabálytalan állkapcsukkal és bozontos szélmarta bundájukkal - de kidülledt nagy szemeik hihetetlen szelídségről, békés természetről árulkodtak, ahogy álltak a hegyek lejtőjén és csak kérődztek, csak rágtak-forgattak, mereven néztek előre és közben szilárdan, mozdulatlanul álltak a metsző hidegben, a szél néha hatalmasat próbált taszajtani rajtuk - mind hiába. Semmi mást nem csináltak ezen kívül. Csak rágtak és néztek. Rendületlenek voltak, mint a szobrok. Irígykedtem rájuk. Két dolog miatt. Ha én képes volnék olyan szilárdan és sokáig egy dologra koncentrálni ahogy ők, akkor meg tudnám változtatni az életem...a másik pedig az Andok. Kicsi korom óta vágyódom oda, ide ahol szikrákat vet a nap, perzsel-éget de mégis megfagysz, ahol a szél lerágja a húsod mégis maradni vágysz, a levegőt melyet harapni lehet rég feledett dallamok járják át, ahol a burjánzó, dúsan vegetáló anyatermészet oly tiszta, magasztos és elemi erővel hirdeti az Élet felsőbbrendűségét, hogy kételyek nélkül magad is elhiszed: a csoda részese vagy és érted van az egész. És tényleg: érted van az egész...

nővér

Kék, durva szabású darócruha, csíkos fejkötő amiből egy gombostű állt ki és egyszerű kis nyári cipő volt rajta. Decemberben. Balkezében mappa amit magához ölelt. Hosszasan néztem, mert volt benne valami nem e világi szentség, áradó nyugalom ami ráragadt a környezetében utazókra is, ezért odamentem a közelébe, érezni akartam. Pontosabban szükségem volt rá. Még két megálló és leszállok. Ahogy közelebb értem hozzá észrevettem jobb kezében egy rózsafűzért. Morzsolgatta majd odébbállt eggyel. Még eggyel és még eggyel. Ránéztem és csak egészen közelről volt látható szája apró rezdülése-mozgása - imádkozott. A szemeibe néztem, ő meg vissza rám. Nem mosolygott. Másodpercek teltek el, amelyeket éveknek éreztem és szinte súlyuk volt, fájt. Egy pillanatra kiragadott a jelenből, úgy tűnt megállt az idő. Olyan mélyen ülő, sötét félelmet láttam feketén csillogó szemeiben, hogy el kellett kapnom a tekintetem...ő csak imádkozott, imádkozott, ott sem volt valójában. Csak mormogott maga elé és a démonjaival küzdött. Vagy máséval, akiért imádkozott...

Mindig a zene tartotta életben az álmaimat.
Engem meg az álmaim...

Ma veled kezdtem a napot. Megnéztem a blogod - örülök, hogy vagy és írsz. Utána aláírtam egy garanciajegyet; naponta vagy 30-szor teszem ezt és sosem egyformán...azt mondják a grafológusok, ahogy írsz sok mindent elárul rólad. Ma csupa nagyívű cikornyákkal, szertelen ugra-bugrákkal tettem ezt, mert így tetszett. Mert most ilyen vagyok. Szeleburdi, kócoshajú, folytonvigyorgó kis hüjjegyerek. Közben rád gondoltam, mert amúgy is sokat gondolok rád. Azt mondtad, szeretsz. Persze-persze...én is, hisz "mondtam" (?!). Viszont bármennyire is ezt gondolod, bármennyire is elhiteted magaddal hogy így van, nem hiszek neked. És tudod miért...? Mert nem ÉRZEM. Persze mondhatod, hogy te tényleg így érzel és én nem engedlek közel magamhoz. Bármennyire is szerettelek volna ennek ellenkezőjéről "meggyőzni" (szerettelek) , nem sikerült. Mert akkor Te nem érezted. Pontosabban: nem merted...(...). Mostmár késő. Eloldottam a köteleket, felhúztam a horgonyt. Kibontottam a vitorlákat, újra tengerre szálltam. Engedem hogy a szél újra vitorláimba kapjon és jó messze vigyen. Messze. Tőled. Szeretlek.

Kíváncsi volnék mit mondana rá egy grafológus. Biztos bolondnak, szélsősségesnek, nyugtalannak talán őrűltnek nézne, de tulajdonképpen ez nem is fontos annyira. Azt tudom, hogy többedmagammal vagyok és néha tényleg úgy viselkedem, mintha társaságban lennék - saját magaimmal.
Nincs konzekvencia, nincs magyarázat. Pont :)

dare

Olyan remek estém volt tegnap. Rengeteg jó ismerős, jó barát és nagyszerű muzsikus között töltöttem sok-sok órát. Miközben felem társasági része fürdött a kéjben, barátokkal zenélt, ölelkezett, röhögött és nyakló nélkül vedelte a sört, addig énmagam, valóm, a másik, a kicsi odabent ragadt és halálfélelmében azt se tudta hova legyen, mit csináljon. Csak gubbasztott, nehéz és értelmetlennek tűnő kérdéseken morfondírozott, szánt szándékkal, erőszakosan nem akarta jól érezni magát. Elegem lett belőle, ezért egészen addig ittam, amíg alkoholban fel nem oldottam. Atomjaira, ízekre, apró darabokra szedtem. Eltűnt. Azt hittem, békén hagy végre.
...
Lent a szobámban van egy fekete üzenőtábla. Reggelre tele volt firkálva, angolul.
- "Ok. Now tell me how deep do you dare to dig, ehhh? Tell me, fucker..."
Kettényíltam, két darabban vagyok. Legalább két darabban.

ha és ha

ha vagyonod van, nincstelen vagy
ha senkid sincs - akkor meg halott
ha tulajdonod van, birtoklott vagy
ha tartozol valakihez - akkor meg szabad

mosoly

A metrón ülök. Nézem a sok fáradt, szürke arcot. Senki sem mosolyog, senki sem néz ki "normálisan", mindenki gondterhelt arccal néz ki az ablakon (?), le a földre. Én sem mosolygok. Ha csak nem fejreállok és akkor az a lefelé görbülő kis ív felfelé áll. És akkor mosolygok és boldognak látszom majd...erőltetnem kell, hogy széthúzzam a szám (mintha fanyar citromba haraptam volna; szám szeglete aszalt gyümölcs töppedt héjára vagy fogatlan öregasszonyéra emlékeztet) - pontosan úgy nézhetek ki mint amikor gyerekkoromban anyám megkért: mosolyogj kisfiam, hogy szép legyél a képen! Nem értettem, hogy miért így minden korai fényképemen egy vékony vonal látszik szám helyén.
...
Nehéz idők járnak. Sorsformáló döntések előtt állok.