Nyúlszájú lámákkal töltöttem a tegnap estét, tévéztem. Annyira, de annyira borzasztóan csúnyák voltak a nagy, kiálló metszőfogaikkal, szabálytalan állkapcsukkal és bozontos szélmarta bundájukkal - de kidülledt nagy szemeik hihetetlen szelídségről, békés természetről árulkodtak, ahogy álltak a hegyek lejtőjén és csak kérődztek, csak rágtak-forgattak, mereven néztek előre és közben szilárdan, mozdulatlanul álltak a metsző hidegben, a szél néha hatalmasat próbált taszajtani rajtuk - mind hiába. Semmi mást nem csináltak ezen kívül. Csak rágtak és néztek. Rendületlenek voltak, mint a szobrok. Irígykedtem rájuk. Két dolog miatt. Ha én képes volnék olyan szilárdan és sokáig egy dologra koncentrálni ahogy ők, akkor meg tudnám változtatni az életem...a másik pedig az Andok. Kicsi korom óta vágyódom oda, ide ahol szikrákat vet a nap, perzsel-éget de mégis megfagysz, ahol a szél lerágja a húsod mégis maradni vágysz, a levegőt melyet harapni lehet rég feledett dallamok járják át, ahol a burjánzó, dúsan vegetáló anyatermészet oly tiszta, magasztos és elemi erővel hirdeti az Élet felsőbbrendűségét, hogy kételyek nélkül magad is elhiszed: a csoda részese vagy és érted van az egész. És tényleg: érted van az egész...