por

- "Gyere, ülj le ide mellém...ne félj, kérlek. Azért vagyok itt, hogy fontos dolgot mondjak neked" - mondta, mert bár elképzelni sem tudtam hogy ez velem megtörténhet de - a pillanat hevében tapasztalatlanságom és apró hitem nem engedte - nem akartam elhinni az egészet. Éreztem, ahogy akaratom ellenére szinte felemelkedem az ágyról, könnyű, megnyugtató hűvös szellő jár körbe, de testem mozdulatlan és mint rétek fölött a reggeli pára úgy szállok fel, csak egyre feljebb és feljebb...A döbbenet majd az először félelmetes és egyszerre mámorba ejtő felismerés miszerint tényleg nem vagyok egy a testemmel velőt rázó üvöltésben tört ki, hasonló fájdalmat születésemkor éltem át - mert abban a pillanatban előtört a féltve, nagy gonddal titkolt és hét lakat alatt, feneketlen mélységekben őrzött titok, világra jövetelem kendőzetlen, naturális és minden másnál erősebb fájdalma. Egyszer csak csend támadt és amilyen gyorsan jött, olyan hamar vége lett az egésznek. Körbenéztem, gyors pillantást vetettem szuszogó testemre aki épp fordult egyet - úgy tűnt mintha mosolyognék. Figyelmem ekkor a balomon, ágyam végén ülő alak felé fordult. Pontosabban fordult volna, mert nem láttam őt, csak éreztem és tudtam: ott van valaki. Most már nem féltem. Tudtam nem eshet bajom. Meleg hangon, amely a légben hallhatatlan de a szív tökéletesen érti, a következőket mondta:
- "Nagyon fontos, hogy Életed döntő, fontos pillanataiban ott légy és készen állj arra ami ott és akkor vár rád. Ne maradj le róla, mert bár máskor is lesz majd alkalom, ez a pillanat a jelened, a Most tökéletes csúcsa, alkotása és csak ekkor válik láthatóvá, fedi fel magát, csak ekkor tudsz hozzáférni, merítkezni és tanulni belőle...Hogy hogyan ismered fel ezt a pillanatot? Tudni fogod, mert átjár a meggyőződés, a tisztaság és a minden bizonyosságnál is fényesebben ragyogó, szíved csordultig és annál is jobban betöltő melegség érzése. Lehet az egy barát ölelése, egy állat hűséges ragaszkodása, szerelmed tekintete, egy elnyert bizalom, elesetteken való segítés, gondoskodás a rászolultakon, bármi. Lehet akár egy folyóparton eldobott kő, a madarak reptének csodálása, egy könyv mikor hozzád szól, álom, melyen keresztül üzenetet kapsz, egy a csendben kinyíló gondolat, szemed betakaró táj, símogató szellő. De tovább megyek. Az egész Élet át van szőve ezzel a finom selyemszállal, az egész Életszövet ugyanis semmi másból nem áll mint ebből a felfoghatatlan és kimondhatatlanul törékeny szubsztanciából - és ez drága barátom, valóban kimondhatatlan és aki egyszer, egy rövid pillanatra is átélte, annak gyökeresen változik meg az élete. Pontosan úgy ahogy a nagy, lomha óceánjáró amit apró, pontos és biztoskezű kormányzással juttat el kapitánya a Kikötőbe. Ezt a pillanatot ajándékba kaptad mind azoktól, akik gondolnak rád, akik azon fáradoznak, hogy boldogulj, segítsenek rajtad, akik szeretnek Téged - mert bár nem vagy tehetetlen és az univerzum legcsodálatosabb Teremtménye vagy, akikre törékenységüknél de ennek ellenére acélakaratú természetüknél fogva ha hiszed ha nem, minden idők óta áhítattal, soha nem múló csodálattal nézünk fel - kisgyermekként éled az életed, döntéseid javarészt önzésen, testi- és lelki szükségleteid kielégítésén keresztül arra irányul, hogy szeretetet csikarj ki társaidtól..."
Nem tudom, mennyi időt hagyott a hallottak értelmezésén, feldolgozásán, de mint a kinyitott vízcsap kezdtek el emlékeim először szép lassan csak cseppenként majd folyni, ömleni - láttam magam amint először nyúlok a tányérba és lököm el magam mellől kistestvérem, ahogy elveszem a másik játékát, verekszem majd engem is vernek, később szerelemféltek, sakkban tartom és kihasználom a másikat, hűtlenkedem, olcsó mámorral kábítom magam, szenvtelenül megyek el az utcán könyörgő koldus mellett és sötét, aljas hazugságokkal bástyázom körül magam - csak hogy távol maradjak a másiktól...
Nem győztem döbbenni. Miután felocsúdtam, kiszáradt szájjal kérdeztem:
- Mit adhatok mind ezért cserébe? - kérdeztem, de ahogy kimondtam a válasz már derengett is.
- "Cserébe...?" - kérdezte, hangjában csöppnyi csodálkozással.
- "Semmit, barátom. Ha valaha is adni akarsz akkor nem nekem. Ha csak egy mosoly erejéig, de ne tagadd meg magad a másiktól, ha kér mert szüksége van rád, képességeid és lehetőségeid szerint adj tudásodból és ne feledd szíved végtelen jóságát, szeretetét megosztani. Légy boldog és tégy másokat is azzá: kezedben a kulcs...
Ez a Te pillanatod, az egyik a sok közül: Életed döntő, fontos pillanata" - mondta egyre halkuló, távolodó hangján.
Mielőtt elment, egy pillanatra talán kegyből de láttatni engedte magát. Tényleg vannak szárnyaik. Kitárta hatalmas, egész szobát beterítő gyönyörűséges fényességét - egy pillanatra úgy éreztem talán meg is érintett vele - és csak úgy hullott, hullott rám...az angyalpor.