-"...tudod nem szeretek sokáig olyan emberek társaságában időzni, akik mellett kényelmetlenül érzem magam, akik állandóan korlátaimra, képességeim - meglepő módon ezt a szót használta, ami először mosolyt majd érdeklődő figyelmet váltott ki belőlem - pallérozatlanságára, elhanyagoltságára, lehetőségeim kihasználatlanságára, szenvedélybetegségeimre (jó sok van), olykori érzéketlenségemre, féltehetségemre, gyakori felszínességemre, önmagam állandó ostorozására kényszerítve határaimra emlékeztetnek. Nem, nem kedvelem azokat az embereket akik szavamba, gondolataimba vágva próbálják a saját elképzeléseiket, mondandójukat vázolni mint egy bizonygatni mennyivel többet ér a véleményük, mennyivel jobban és igazabban látják a világot és egyáltalán a dolgok részét-egészét mint én - mondta borízű, érdes hangján. Nagyon nem szeretem azt, hogy mégis szeretnem kell őket, nem azért mert az örök, egyetlen-igaz Törvény ezt diktálja, nem azért mert a kényes együttlét még kényesebb egyensúlya felborulna ha nem törekednék rá és végképp nem azért mert bármi vagy bárki erre kényszerítene. Szeretni kell mert jó, még akkor is ha viszonzatlan, mert a szeretés önmagában az, ami. Személytől független. Éppen ezért nem én szeretek, csak érzek. Érzem, hogy szeretve vagyok így szeretni tudok...meredek, ugye?! Nagyon is az. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy képtelen vagyok szeretni, hisz én annak élem meg, hogy szeretek. De most már tudom, egy egészen kicsit más a helyzet. Kérlek hallgasd meg ezt a történetet, nem mondtam el senkinek sem mert attól féltem, hogy teljesen hibbantnak néznek majd és jól kiröhögnek - kérlek szépen hallgass meg, mert valamiért úgy érzem beszélnem kell róla és tovább kell adnom." - kérlelt, szemében egészen különleges vágy, tűz parázslott; valamiért úgy éreztem meg kellene hallgatnom, de egy porcikám sem kívánta a további időzést.
- Hát jól van, hallgatlak - mondtam kedvetlenül, egy darabka földön fekvő, elszenesedett kolbászra emlékeztető faágat rugdosva - csak arra kérlek légy rövid. Nehéz és hosszú nap után vagyok - folytattam elhaló hangon, de kihasználva hosszú és vontatott lélegzetvételem megnyugtató hangon így szólt:
- " Látom én, hogy miért nehéz ez a nap" - mosolyogta és megfogta a kezem, amitől nagyon megijedtem de egy pillanat múlva olyan érzésem volt mintha rakott volna bele valamit.
Szépnek láttam ebben a pillanatban, bár szegényes, kopott és meglehetősen szagló ruházata undort keltő volt mégis, valami láthatatlanul sugárzó, könnyed lég és harmatszerű derengés lengte körül ami feledtette kinézetét; egyben láttam az Embert a maga valójában és ez valahogyan jobb kedvre derített, legalább is eléggé arra, hogy meghallgassam.
- "Szóval egy este ahogy alkoholmámorban itt feküdtem az utcán láttam magam - felülről. Szóval, úgy kívülről, érted?! Úgy ahogy egy másik, idegen embert - kezdte lelkesen. Egyszerre szemléltem magam mint kívülálló ugyanakkor tudtam, hogy én vagyok, mégis egyfajta szenvtelenséggel, tárgyilagossággal tettem azt. Az érdekes az volt benne, hogy nem a merev, kihűlő testet hanem korábbi magam láttam motyogva, botorkálva, körmöt rágva, számat harapdálva, idegesen, tanácstalanul, kétségbeesve, elesve, görcsbe rándulva. Láttam ahogy gondolatok zavaros, sárszínű köde borítja be fejem és szívemet sötét foltok takarják. Egy pillanattal később - folytatta eszelősen, szinte levegővétel nélkül - éles fájdalmat éreztem: hátulról jött, meg kellett adnom neki magam. Először veséim környékén éreztem; az elviselhetőnél egy kicsit fájdalmasabb érzés volt ami egyre csak erősödött. Majd megemelt, hátamra fektetett és szép lassan az óramutató járásával ellentétes irányba el kezdett forgatni. Az éles, tűszúrás szerű fájdalom már egész testemet elborította, mint egy forgószél örvénylett velem a világ...és akkor úgy éreztem átütötte testem és elöl, szemérmem fölött hasított ki és ezen a fénysugárkarón egyre lassulva majd megállva lebegtem...lebegtem. Magam fölé hajoltam és meglepődve láttam, hogy bőröm átlátszó, permeteg; szerveim ugyan nem láthatóak de pontosan olyan mint a frissen fújt üveg, még vöröslik és izzik a hőtől de szép lassan lehűl és megszilárdul. Szemből, tehát ha jól érzékeltem akkor felülről pedig egy óriás buborék szállt alá - milyen vicces, gondoltam ez pontosan úgy néz ki, mint a gyerekkoromban fújt szappanbuborékok csak lomhán - mintha lassított felvételről látnám - közeledett felém: szép lassan alászállt, majd éreztem amikor gyengéden megérint, de testemhez valójában nem ért hozzá. Ekkor semmihez sem hasonlító - talán csak egy mély, nehéz és öblös harangéra emlékeztető - hangot hallatva rámfonta magát és vitt egyre feljebb és feljebb...Nem tudom milyen lehet az, de jobb szót nem találok rá: azt hiszem Isten-élményem volt. Azóta nem érdekel, hogy az utcán élek, azóta nem bánt, hogy kérnem kell, hogy másokra szorulok és azóta nem bánt, ha még sem teszik. Most biztos bolondnak nézel és tudod, meg is van hozzá minden jogod. Ki hisz manapság egy utcán lődörgő, koszos hajléktalannak? Egyáltalán ki áll le vele beszélgetni?"
Nem vártam végig mondandóját, közben a kapuhoz értünk ahol lakom. Kezemben idegesen csörgettem kulccsomóm és vártam, mikor vághatok szavába. Nagyon zavart voltam, nem tudtam hova rakni az egészet. Émelyegtem, szavai hallatán belül megremegtem, rosszullét kerülgetett.
- "Hááát köszönöm, hogy ezt elmondtad. Nem kellett volna, nem azért adtam a két szendvicset, de tényleg. Nekem nem kellett, mert nem vagyok éhes. Hidd el egész este kínálgattam de nem tudtam megszabadulni tőlük. Ne aggódj, nem romlottak. Egy céges rendezvényen voltam, ahol uzsonnaként adták őket."
- "Nem hálám kifejezéseképpen és nem is azért tettem, hogy kitöltsem a villamos megállóhelytől a kapuig tartó utadat - mondta szelíden, ismét megérintve és vállamra téve nagy, repedezett kezét, cigarettától sárgálló ujjait - hanem azért, mert látom, szükséged van a hallottakra".
- Ezt nem értem - értetlenkedtem és közben azon rimánkodtam, nehogy valami olyat mondjon ami majd jól betalál és filózhatok rajta órák hosszat, napokat de éreztem, ez a találkozás rendkívüli, ritka és különleges pillanat amire mindig emlékezni fogok.
- "Azért mondtam - folytatta szelíden -, hogy hírül adjam: szeretve vagy - mondta arcán széles vigyorral - szeretve vagy, kedves barátom..."
Felkapcsoltam a villanyt. Hajnal négy óra, még nem alszom. Rohantam a vécére - talán ötödjére - hányni. Miután visszafeküdtem, lassanként megnyugodtam. Félálomban azon gondolkodtam, hogy mi a fenét keresek én ezen a világon...
