Ha már a kövek is szólnak hozzám
rímre zörgő csörögefánk-levelek
hallom a levegő suttogását
bólogatnak fák s a szelek
arcod - szememre szitálta
a vasárnap délután -
még a vörösízű Nap
s az ezüstívű Hold sem fedi el
mert melletted a fény
gyertyalángként, megadón alszik el
ahogy a süket világ közönyös lomha zaja
hanggá majd dallammá összeáll
és meghallom a légben neved
ahogy fülemen ki majd be
persze szívemen át
fúrja be magát
remegő szám arra készteti
hogy az igét az egyetlen
tökéletes és való
legszentebb szót mondja ki
ha már minden beszél hozzám
én ne szólnék hogy látlak
ahogy feszülsz és önmagad oldod
kérdésre a válasz
válaszra ölelő csend vagy
én ne szólnék hozzád hogy úgy ragyogsz
csillogásod szárnyaló repte
szívem mindent feledve lepte
én ne szólnék hozzád hogy hallottam
amint a tökéletes akkordot
a Harmóniát bontottad ki magadból
én ne szólnék hozzád hogy érzem
ahogy lüktetsz és élsz
önmagad-csoda igaz tükörképed
én ne szólnék hozzád hogy milyen gyönyörű vagy
maga a kő a levegő
a vasárnap
a Hold és a Nap
a csend az ölelés
a ragyogás és feledés
a Harmónia
a lüktetés és Élet
a csoda és szépség...
bocsáss meg ha eddig nem mondtam
mert nem mertem
hadd szóljak most hozzád:
szeretlek, szeretlek és
Szeretlek.