Ma veled kezdtem a napot. Megnéztem a blogod - örülök, hogy vagy és írsz. Utána aláírtam egy garanciajegyet; naponta vagy 30-szor teszem ezt és sosem egyformán...azt mondják a grafológusok, ahogy írsz sok mindent elárul rólad. Ma csupa nagyívű cikornyákkal, szertelen ugra-bugrákkal tettem ezt, mert így tetszett. Mert most ilyen vagyok. Szeleburdi, kócoshajú, folytonvigyorgó kis hüjjegyerek. Közben rád gondoltam, mert amúgy is sokat gondolok rád. Azt mondtad, szeretsz. Persze-persze...én is, hisz "mondtam" (?!). Viszont bármennyire is ezt gondolod, bármennyire is elhiteted magaddal hogy így van, nem hiszek neked. És tudod miért...? Mert nem ÉRZEM. Persze mondhatod, hogy te tényleg így érzel és én nem engedlek közel magamhoz. Bármennyire is szerettelek volna ennek ellenkezőjéről "meggyőzni" (szerettelek) , nem sikerült. Mert akkor Te nem érezted. Pontosabban: nem merted...(...). Mostmár késő. Eloldottam a köteleket, felhúztam a horgonyt. Kibontottam a vitorlákat, újra tengerre szálltam. Engedem hogy a szél újra vitorláimba kapjon és jó messze vigyen. Messze. Tőled. Szeretlek.

Kíváncsi volnék mit mondana rá egy grafológus. Biztos bolondnak, szélsősségesnek, nyugtalannak talán őrűltnek nézne, de tulajdonképpen ez nem is fontos annyira. Azt tudom, hogy többedmagammal vagyok és néha tényleg úgy viselkedem, mintha társaságban lennék - saját magaimmal.
Nincs konzekvencia, nincs magyarázat. Pont :)