Valami elromlott idebent...valami, ami idáig jó volt, valami aminek továbbra is jónak kéne lenni.
Talán a veséim?
Nem, azok rendben működnek. Ma reggel is bevizeltem, semmmi probléma velük. A rángógörcsöt, ami azt a bizonyos húgycsőből feltörő szúró-égő érzést követte már jól ismerem, nem gond mert amióta az eszem tudom, megvan. Nagyon hiányozna, mert ilyenkor szinte önkívületi állapotban kiszakadok a testemből - valójában tényleg ott hagyom; hadd üsse magát kékre-zöldre, ropogjanak a csontok, hadd csavarodjanak az ízületek, repedjenek bordák, törjenek csuklók - majd visszajövök, mert eddig is ezt tettem és minden rendben volt. Nagyon szeretek utána felépülni, imádom ezt a hónapokig tartó, lassú és bizonytalan kimenetelű időszakot mert a gyerekkoromra emlékezetet; amikor drága édesanyám minden reggel kakaót és vajaszsemlét hozott be az ágyamba, megsímogatta a buksimat, bekapcsolta a tévét és mesét néztem egészen az első katéterezésig.
Talán a májam?
Ez a napról napra duzzadóbb, kitapinthatóbb, néha termetes sárgadinnye nagyságú, néha kovácsüllő formájú és súlyú csomó, ami meglepő módon néha mintha a hátam közepén akarna lelépni, öngyilkos módon szinte ráfonja magát a gerincoszlopomra és érzem, ilyenkor apró darabok szakadnak le róla (tényleg, ezek hova tűnnek...?!). De nem, az sem lehet, megmondták az orvosok, hogy ezzel az időzített bombával akár még évekig is elélek, csak ne igyak alkoholt mert az katalizátorként gyújtja be a leépülési folyamatot és így hetek alatt súlyos diszfunkciókhoz majd (azt hiszem ezt a szót használták) kollapszushoz vezethet. Nem tudom mit jelent, de nem hangzik valami jól. Igazából nem értem őket, mert tegnap símán megittam vacsora előtt 4 kisfröccsöt és amikor az első gyógylikőrt, pálinkákat és az azt kísérő söröket is legurítottam még jobban is lettem, esküszöm! Egészen a mentők érkezéséig remekül voltam, kicsit fáj most a torkom, mert reggel a kórházban (a defibrillálás) után intubáltak és azt a rohadt csövet sosem tudják jól lenyomni - állítólag sietniük kellett, mert folyt a tüdőmbe a vér, de hát könyörgöm, ez a szakmájuk, nem? Koncerten és sem állok fel a mű közepén a zongorától, hogy kifújjam az orrom, vagy megvakarjam a seggem...Szóval a máj oké.
...vagy talán a szív?
Ez a ketyegő-kattogó-csörömpölő néha teljes össze-visszaságban zörgő néha meg némasági fogadalmat tevő, kihagyó, megszűnnidobogó, kis izé? Ez a néha a torkomban, néha a gyomromban de sosem a helyén dobogó valami? Igen, lehet itt valami... Most, hogy így megtaláltam és fogdosom, most, hogy így a kezemben tartom olyan fura. Először is, vastagabb mint régen - olyan kemény az egész, olyan rugalmatlan. Száraz, repedezett szaruréteg van van rajta és a színe sem a régi. Fekete. Igen, itt lehet a baj. Gyönyörű testem kozmoszában, ahol én vagyok a tér-idő és fénysebességgel száguldok a felé a bizonyos felé megtaláltam a fekete lyukat, ezt a minden gondotörömötbánatotboldogságotszomorúságotszerelmethalált magába szippantó, telhetetlen, nagyétvágyú, önpusztító, nagypofájú húscafatot. SZÍV. Be-szív. Mindent, magába. Minél többet annál kisebb lesz. Ez teljesen felfoghatatlan...