Azt akarom, hogy sose érjen véget
hogy mindig ilyen legyen
ilyen szép, nyugodt,
naplementesárga.

Azt akarom, hogy az egész egy vakáció
egy szüntelen utazás
egy megérkezés-elidulás
egy folyton-folyvás legyen.

Azt akarom, ha egyszer mégis vége
várjon valaki
aki segít
aki megkönnyíti elviselni
aki érti és elmagyarázza miért mégsem olyan
naplementesárga.

Azt akarom, hogyha már nem akarhatom legyen olyan
mint a vetkőző ősz
a nyár délibábja
a tavasz remegése
a tél magánya
a Föld szaga
az ég azúrja
a csillagok pora
a kozmosz kora,
legyen ott minden és mindenki
gyerekkorom szépreménye, felnőttlétem árvasága
szeretteim óvón róvó, simogató, elleneim gyűlölt pillantása.

Azt akarom hogy lássátok
magamba fordult másságom
sem különb mint Tiétek, hogy
az Út melyen járunk csak egy helyre visz
oda ahol mindez egy pontba gyűlik
és abban a pillanatban
azonnal meg is szűnik:
felforr és szétrobban-kitárul
beszippant-kilök majd minden megvilágul
hirtelen az égen csillagok bogara rajzik
a fekete fehérre
a szürke színpompára
az unott vidámra
a várakozás teljességre váltva
hirdeti a mégis régi újat - melyet sosem értünk egészen
talán azért, mert mire
merészen eszmélünk, mire
elfogadunk-szeretünk, mire
magunktól alázatot tanulunk
hiretelen az egésznek...

Vége.