Budapestem

Most először és nem tudom miért.
De ahogy az utcán megyek
és óvatos ritmusra lépkedek
a sok kutyaszar, szemét
eldobott élet és törmelék között
- mint akibe tánc vagy ördög költözött -
belülről fakadt és tört fel
amit oly sokáig kínosan
nagy gonddal únos-úntalan öltem el
hogy itt, a sok kócos
szélfútta ház, költöző vakolat
lassan folyó kancsal ablak
alatt és között
már nem hagyom, hogy a szürkén
permegő angyalföldi közöny
csukja be és süsse le szemem;
késsel, ha kell borotvával feszegetem
és nyitom fel azt, hogy lássam
a város sáros arcára fagyott
félszeg, faképnél hagyott mosolyt
mely akkor is ott van
- és akkor csak igazán -
ha neki hátat fordítva
kifosztott arccal bambán vonulok
most már tudom,
hogy akkor is ott van.

Most először és nem tudom miért.
De mégis csak beléd költözöm
hagyom, hogy nyomomban járj,
udvarolj, győzködj, fordítsd rám hasad
oszd meg velem elevenszült gyönyöröd, hasadj
mutasd meg párás, rózsaszín hajnalod
(fülledtre is festheted ha akarod)
forrj fel nappal de leginkább éjjel
add magad azzal a szenvedéllyel
amivel én teszem
mikor utcáid kövén,
tereid padján,
földedbe fúrva vagy gyepeden
álmodom göröngyös életem,
szemérmes, vad és igázó város
ahol a fények
nappal egész az égig érnek
éjszaka pedig melleidre lógó
tejüveg nyakláncot fűz a Körút,
a rakpart és a sok híd
vakítón kígyózó ölelkező lámpasora,
te hömpölygő hegynek dőlő csoda,
mert vessen bármerre az élet
vigyen bármerre utam
most már tudom és biztos vagyok ebben:
Budapestem otthonom
és itthonom is egyben.