VÍZ

...már vagy egy órája abbahagytam a horgászatot. Felszerelésem nagy része még mindig itt hever mellettem, körülöttem - egyszerűen képtelen vagyok elpakolni, annyira rabul ejt a lábaim előtt heverő mozdulatlan, lustán elterülő, macskamód nyújtózkodó tó látványa. Hihetetlenül nyugodt a vízfelszín, már-már tapintható, kemény mint a zselatin és annyira mozdulatlan mint egy pózoló, viaszarcú Felség, szinte beleszédülök: az ég - a reszketegen horizontjába kapaszkodó, lenyugvó nappal és a fejem fölött megjelenő első kis szitáló, félénk csillaggal - tökéletes, elképesztően hű mása tükröződik rajta, csak nézem és nézem szinte magába szív és hipnotizál a látvány; nem tudom eldönteni hol van a fent és hol a lent...nem szentségtörésből de hinni kezdem: lehet a vízen járni. Kétségem sincs felőle. Miközben gondolataimba merülve bambán bámulok előre, mögöttem, a zörgő bokrok közül a halott avaron csörtetve hangos gyerekcsapat vágtat előre. Apró kezeik tele mindenféle kincsekkel: kavics, kő, fadarab. Hangos lárma, izgalom és ricsaj közepette mind-mind beledobják, szórják azokat a vízbe és amilyen gyorsan jöttek olyan hirtelen el is iszkoltak; ott létükről csak a hullámzó felszín, a növekvő koncentrikus kis köröcskék és a fülembe visszacsengő tiszta kacagásuk árulkodott csak.
Nézem a vizet és a túlpartról visszaverődő hullámzás láttán eszembe jutott öregapám, mikor hasonlóan pajkos és vidám kölyök voltam és ugyan így megzavartam Őt elmélkedésében, aki akkor - egy-két meleg dünnyögés, mormogás után - ezt mondta:
" -...tudod, kicsikém mi, emberek nagyon hasonlatosak vagyunk ezekhez az apró kavicsokhoz, kövekhez. Vannak akik alig észrevehetően változtatnak a tó tükrén, mások hatalmas hullámként söpörnek végig rajta. Egyesek észrevétlenül elmerülnek benne, mások meg dacolva a mélységgel élvezettel ugrándoznak, szökellnek a tetején. Vannak, akik nem kérik mégis beledobják, mások a parton várják, hogy egy hullám felkapja őket...így vagy úgy, akarjuk vagy sem de közünk van - és itt, egy hosszú lélegzetvételt követően számomra felejthetetlen de még teljességgel érthetetlen, átszellemült arccal, szeme előtt fátyolként elsuhanó életével vontatva-lassan mondta: a Vízhez. De, ha már egyszer közünk van a vízhez közünk kell, hogy legyen a szárazsághoz is..."
Köpött egy nagyot és hosszú szünet után - miközben néztem hihetetlenül nyugodt, barázdált arcát - sóhajtott egyet és ezt mondta:
" - Ha nagy leszel, megérted majd mit hord itt össze bolond nagyapád" - mosolygott szelíden, nyomott egy fityiszt a kobakomra majd hozzátette:
" - Ne feledd el angyalkám, a papa nagyon szeret Téged és soha egyetlen pillanatra sem fog egyedül hagyni. Lesz majd idő amikor már nem látsz engem, mert oda kell mennem ahol a szem előtt rejtve leszek. De ha bármikor szükséged lesz rám ülj le egy tó partjára, nézd a vizet és ott termek bárhol is légy a világon..."
Hazafelé fogtam hatalmas, érdes kezét úgy ballagtunk. Ő fütyörészett, én boldog voltam. Azt hiszem, Ő is.
Két nap múlva elment arra a helyre ahol " a szem előtt rejtve" volt...

Mire ez a rövid jelenet lezajlott lelki szemeim előtt meglepett és vállamra ült a suttogva érkező éjszaka. Elhozta nagyapám, most megértett mondandóját és romlatlan gyermekkorom egy darabját: a nagy, csillogó szempárt, a hallgatást, a tiszta szívet, a befogadást, a rácsodálkozást. Elhozta az egyszerűséget, a csodát és a boldogságot. Elhozta a Vizet és most elöszőr de annál biztosabban éreztem: egyszer majd elhozza a szárazságot is...