Egy kicsit én is...

Nézem ezt a vékonyka fűszálat
ahogy tűfoknyi végén
egy harmat tiszta cseppjét
kis kristály-gyermekét
derékból hajlottan tartja
dacolva a könyörtelen széllel
bántó reggeli fénnyel
makacsul, akarva
és látom amint egy apró hangyácska
fürgén mászik be nadrágom szárába
(amibe lelkesen bújtam tegnap este)
- de most mereven, feldőlt rozsdaszínű,
mohos és kutyaszaros szoborként
talán fej és kezek nélkül torzón fekszem épp -
teszi szorgosan dolgát
fáradhatatlan hévvel
önpusztító szenvedéllyel
pecsételi sorsát
szeme előtt egy cél lebeg,
lerágni rólam e lebernyeget
én pedig hagyom
mert mozdulni nem nagyon
bírok, nem nagyon akarok.

Szemeken, mosolyokon
kávéházi illatokon
jól ismert és szeretett zajokon
szivarok füstjén
lebbenő hajak fürtjén
a brokát bordó függönyébe hajtva
felrémlik a tegnap esti előadás
nem vitás, újabb felvonás
- úgy örülök, hogy újra látlak, te jóég! -
átbeszéltünk már megannyi felhevült éjszakát
most is ezt tesszük, folytatjuk
ahol régestelen-rég abbahagytuk;
ki milyen kincseket gyűjtött az elmúlt dekád
roppant súlya alatt
vajon szerettünk és adtunk-e eleget
jutott-e elég bizsergető, cirmos pillanat
kaptunk-e szívekből meleget
itt, a ránk mosolygó fodros azúr alatt
ami kitart majd, táplál és elkísér
mint gondunkat viselő, szerető jótündér
boldogan éljük-e az életet
vagy csak sovány, sápatag mása
ami tiszta, őszinte kívánsága
volt romolhatatlannak hitt
gyermeki lényünknek
igazi, egyetlen tiszta énünknek...
és ahogy vad, részeg kocsisként
hajtottuk likőrök, kávék, borok ostorán
egyre beljebb az idő
musztángját, szilaj vadlovát
kezdtek mámorosan folyni a percek
éreztük, mint pattog és serceg
a rég halottnak hitt szikra
ami egykor tüzünk táplálta
most pedig nagy Ó-betűként, szájtátva
nézzük ahogy újra ropog a máglya!
Kezedben, precíz sebészként
(hisz mindig a pillanat mágusa, doktora voltál)
egyszerre ott volt olló, tű és lenéztél rám
pillantásod - ami oly lassú volt
mint a májusi égre kapaszkodó
kövér, narancsos Hold -
árulta el nekem most elvágod
a sikolyoktól terhes éj köldökzsinaját
magad elé, súgva
közönségnek fülem választva
és hozzám bújva:
"...úgy félek attól, hogy elbasztam az életem"
- bukott ki szádból
a márványos fénybe váltó
őszinte, sosem-hallottam-szebb önvallomás,
szemedben a tükrös, fátyolos csillogás
árulta csak el, hogy néha tényleg így gondolod
és most, talán először gombolod
ki magad így másnak
köszönöm, köszönöm hogy társnak
választottál ma éjjel
ezen a pézsmaszaggal, kéjjel
terhelt februári tavaszon
kedves, kicsi angyalom...

Reggel van, most már felkelek.
Szánva, botránkozva néznek az emberek
mert itt feküdtem szerelmetes városom főterén,
mint egyéjszakás vőlegény.
Fülembe szinte menetet vág
a csikorgó, lomha villamos teste
de mit sem vet rá lelkem nyitott ablakán
visszalopódzó, csilingelő tegnap este.
Fejem megemelem és látom a csepp mit harmatnak hittem
igaz és őszinte könnyem, sós kincsem,
hogy a fűszál és a szorgos kis hangya is én vagyok,
derékból hajlott életem vágyva viszem vállamon
de akkor is mindennél jobban szeretem és élvezem
még ha úgy érzem igen, egy kicsit én is...
szóval egy kicsit én is elbasztam...az életem.