angyalok és bolondok

Néha, nem tudni miért és hogyan de egyszerre csak világos lesz minden. Életed rejtett, apró titkai, melyek tudtod nélkül befolyásolnak, drámai hatással vannak rád és irányítanak hirtelen feltárulnak, meglátod őket kendőzetlen és kegyetlen mivoltukban, ezeket a sokszor aljas kis férgeket akik alattomosan bújnak meg az elme tekervényei és a lélek szépséges rejtekei közt, mételyeznek, beléd is marnak, lassan emésztenek, rágnak meg, élve felzabálnak majd észrevétlenül figyelmed, energiád, az időd majd az életed követelik...Volt már olyan érzésed, hogy "Úristen de nagy marha vagyok, hogy ezt nem láttam idáig" ?! Hát megláttam.
Talán a sors szeszélye. Vagy a Kegyelem, mert gondoltak rám. Onnan, Fentről. Nem tudom. De tegnap miután halálra kínoztam, felkoncoltam, kibeleztem és magamat magamból többször kiokádtam, többnapos gyomorideg, álmatlanság és elviselhetetlenség, mínusz két lyuk a nadrágszíjon és azután, hogy úgy tűnt lassan kialszik bennem a lélek mert nincs tovább, egyszer csak feladtam...és hirtelen csend állt be. Valami elpattant, elszakadt, véget ért. Éreztem, valami történik; se nem furcsa, se nem jó vagy rossz, egyszerűen jött valami ami varázsütésre kibillentett az addigi búmámorból, halálfélelemből. Felálltam és sóhajtottam egy nagyot. A levegővel szinte kiszállt belőlem valami, valami nehéz, súlyos, valami rossz...Leültem a zongorám elé és el kezdtem játszani. Az ujjaim, mint valami kis fürge, könnyed és szertelen pillangók villództak ide-oda a csodaszép ébenfa és elefántcsont billentyűzet felett, soha nem hallott vagy épp rég elfeledett dallamokat játszottak, csak úgy, önmaguktól. Nem figyeltem rájuk. Önálló életet éltek. És akkor hirtelen rájöttem miért élek meg bizonyos dolgokat úgy ahogy, miért követem el mindig ugyanazokat a hibákat és miért nem tanulok belőlük, miért kell szarral elárasztanom az életem, hogy aztán kimászhassak belőle és miért és miért és miért...
Kiléptem a testemből. Láttam magam amint ott ülök az imádott hangszer előtt, hallottam a hangokat de nem ott voltam. Majd láttam amint kiegyenesedve állok, lebegek a levegőben és fejem felett egy óriási, tölcsérszerű valamiből folyamatosan, nagy erővel és robajjal, vízesésre és egy száguldó gyorsvonatra emlékeztető, színtelen és csillogó folyadék zúdult rám és csak jött és jött belőle...minden. Kicsit hátráltam, talán még a szemem is megdörzsöltem; megismertem magam. Nem akartam elhinni de kétségtelen és bizonyos: én voltam az. Láttam amint szenvtelen de tiszta arccal állok és hagyom, hogy az a dolog történjen. Nézek nagy kék szemeimmel előre és tűrök. Az a valami meg egyszerűen ömlött belém, minden egyes cseppjét mértéktelenül, mohón magamba szívtam. Eltűnt bennem, nyomtalanul. Ahogy hátráltam észrevettem, hogy - és ez volt csak igazán rémísztő - elöl, szívem helyén leginkább de majd' az egész mellkasomon nincs se ruha, se bőr, se csont, se semmi. Ott dobogott a szívem, erőteljesen és vörösen, büszkén és ütemesen. Nagy volt. Ugyanaz a valami, ami a fejemen át zúdult rám árasztott el elöl is - de a színe és halmazállapota más volt. Szinte szívtam magamba ezt a löttyöt, ezt a sűrű, kavargó, zavaros valamit. Döbbenetes és sokkoló látvány volt. A szív aki beszív. Mindent. Kicsit közelebbről megnéztem és akkor láttam, hogy ez a valami tele van képekkel. Színekkel, történésekkel, mozgással. Ez az Élet volt maga, az én életem...

Nyitva van a fejem - ez rendben van. Beengedem az életet, tapasztalok, tanulok, döntök, felnövök.
De nyitva van a szívem is - ez már nem hangzik olyan jól.

Hogy miért? Mert ugyan beengedem a csodálatos dolgokat, embereket, érzelmeket, a szépet és a jót de bejön vele "más" is. Bejön, kéretlenül és dacosan, erőszakosan és durván, igázva, bejön megfélemlíteni, megkeményíteni, pusztítani. Beengedek mindent és mindenkit. Megtalálnak angyalok és bolondok. Én meg hagyom és nem foglalkozom velük...
Rájöttem, hogy túlságosan is nyitva vagyok és erre is koncentrálok - a kívülről jövőre. Nem arra, ami belül van. Nem magamra...nem a lelkemre, a belső világomra, a csodás és gazdag saját kis kertemre, univerzumomra. Hanem a külvilágra. Miért fontosabb az ami kint történik annál ami bent van? Miért hagyom, hogy a világ kápráztasson, miért engedek be mindent? Empírikus, tapasztalat szerzés útján gazdagodó, kalandvágyó és bátor lelkek vagyunk. De vajon tanulunk-e ebből igazán? Jó-e az nekünk ha így cselekszünk, kékre-zöldre veretjük magunkat, sérülünk, fájunk és szép lassan belehalunk - az Életbe...Nem kellene inkább hallgatni a szív szavára, nem kellene inkább belülre koncentrálni és megvárni, mit üzen és súg...az a valami, pici, fénylő, tökéletes kis "mag"? Az a Pont, a kis pötty? Mag-unk?
Megvan mindenünk. Gazdagok vagyunk, szépek és tökéletesek. De el is felejtjük és aztán nem hiszünk benne. Nem hiszünk magunkban. Rendjén van ez? Kétlem.

...

Jó lenne egy sapka és esernyő, egy pajzs, mellvéd vagy akármi. Azt hiszem, egyszerűen csak Szeretetnek hívják. Már hallottam róla.