Boldog/nemboldog

Október van...mégis, valahogy az emberek nem akarnak tudomást venni róla. Mintha összebeszéltek, az éj leple alatt titkos találkán megegyeztek volna: idén nem lesz ősz.
Nincs is.
A nők a csípősnek mondott (de korántsem az) kora reggel ellenére ujjatlan vagy kis, spagetti-pántos felsőkben rohangáltak, a kerékpárosok többsége sportos rövidnadrágban szelte a várost, locsolókocsik öntözték a betont, utcámban frissen ültetett muskátlibokrokat raktak a kandeláberek virágtartóiba. Mire elindultam a kávéházak már kirakták a székeket, asztalokat és volt valami felhőtlen, elégedett derű és mosolygás abban ahogy a sok vendég szürcsölte-kortyolta kávéját, ette reggelijét. Nyugodt volt minden, mintha vakáción lettek volna. A nap is ennek fényében rikító sárgán bandukolt az égen, úgy sütött mint nyáron, éreztem bőrömön az erejét...Furcsa ez az egész. Meg kellett állnom, részese akartam lenni. Leültem egy székre és rendeltem. Rövid feketét, cukor nélkül kis tejjel. Miközben kavargattam és néztem a csészében kerengő kiskanalat egyszerre csodálatos emlékek, képek jöttek elő a rég- illetve félmúltból: eltöltött a melegség, a jóság, a biztonság, a bizonyosság, az Egész érzése de abban a pillanatban, ahogy ezt megpróbáltam tudatosítani azonnal el is illant. Azt hiszem így vagyunk az Élet legszebb, legigazabb, legmélyebb és legsokatmondóbb pillanataival is. Nem tudjuk, hogy az. Ez amellett, hogy igazságtalan végtelenül szánalmas is egyben. Mindig csak visszaemlékszünk, hogy jaj de jó volt, akkor Boldog voltam ésatöbbi...Vajon jelen időben ki lehet-e teljességgel jelen-teni: Boldog vagyok! Hiszek benne, hogy igen. Oly erősen, hogy nem is vagyok hajlandó elfogadni, másként is lehet...