...márpedig vannak angyalok. Ma láttam egyet lábán tornacipővel, csíkos zoknit hordott. Amikor először megpillantottam, nem akaratam elhinni, azt hittem rosszul látok, de valami derengésszerű, fura fény, vagy inkább folyamatosan szitáló, harmatra vagy lisztre emlékeztető permet vette körül. A legfurább az volt, hogy az egész valahogy a mosolyából és az elképzelhetetlenül nyugodt, mély és tiszta tekintetéből spirálisan indult és kígyózott ki, mint valami világító kakaós-, vagy inkább fehércsokis csiga. Hosszasan, meredten bámultam őt. Képtelen voltam elfordítani a fejem. Körülbelül 3 éves kisfiú ült mellette, akihez hosszasan beszélt és meg-megsímogatta a fejét, majd ujjai fonatként pihentek piciny fejecskéjén. Volt valami végérvényes, visszavonhatatlan tökéletesség ebben. Annyira, hogy hirtelen szerettem volna ott ülni, 3 évesnek lenni, kerek-nagy szemekkel az anyukámra bámulni, hallgatni őt. Olyan mélységes harmóniát, nyugalmat és tökéletességet árasztottak, hogy hirtelen, szinte fájón belémhasított a kérdés: leszek-e valaha ilyen boldog, ilyen EGY. Vajon valaha átélem-e a megbonthatatlanságnak, a körös-körbeségnek ezt a tudom, hogy nem evilági idilljét, ezt a fénylő tökélyt. Vajon, benne vagyok-e a Tervben, számítanak-e rám, hozzá tudok-e járulni a Nagyhoz, nem pedig haszontalanul tölteni időm. Persze, a választ tudtam jól és elkaptam a tekintetem. Mosolyogtam és többet nem néztem rájuk.