Mikor reggel
táskákba csomagolt szemmel
húsom görcsein
tagjaim sajgásán
nyelvem botlásán
felkelek
kidörzsölném arcod álmomból
de még mindig itt vagy
fantomlátlak
formába öntelek
tested vonalán követlek
követellek
szívlak a levegővel pedig e
szív lak már rég óta
jegyes az üressel,
a nélküledlenséggel
a sohával.

Te meg Én

Bocsáss meg kedvesem
ne haragudj rám
kimondani sem merem
nem leszel arám
szememmel csupasszá
lelkemmel mezítelen vetkeztelek
vízesés válladon hajad zuhatagán
bőröd mézén csorgó
vágyaim kaleidoszkópján át
adtam rád szivárvány holnaputánt
Szívem guzsaján szőtt holdfátyolruhát
Nap elé vittelek
mert Annak hittelek
tenyeremből etetett
galamb, béke
szigetén voltál
harang, lélek
és fény, tánc és remény.

...

Emlékenyészet
mézédes nevetések
sóhajérintések kertjében
kerestük másikmagunk
most egyedül vagyunk
Te meg Én.

...csak amikor meglátom a kezed
borzongva futok át
mindazon amit e két puha
néha gyengéd majd buja
máskor húsba kapaszkodott
tíz szeretővel
ezer erővel
szakítasz ki belőlem
aztán visszahajtogatod
és csontjaim csonkjába csomagolod
tüzed.

Gyanítom, hogy az alkoholisták sosem másnaposak. Csak akkor, ha nem isznak.

...

köszönöm kedvesem, hogy végre
és íly kedvesen
invitálsz a végre
nem is gondoltam, hogy az égre
írt felhőkből szakad rám
hogy fuvallat súgja meg
földből kiszakadt mag
lélegző fény
zöldáradat
holdszemű éj
zsibbadó nap

másé vagy

köszönöm, hogy szépen vágtál föl
ereim és beleim
gombolyagba raktad
húsom kutyáknak
csontjaim katlannak
lelkem ördögnek adtad
tiédvolt vágyam
lobogó máglyán
démonok vacsoráján
tálaltad

másé vagy

hiányzol minden pillanatból
napsárgából
fehérfényből
istenségből
minden ölelésből
a símogató semmiből
mert Te vagy a Hold
éjem éke
holnapom
halvaszült szépreménye
mert Te vagy Napom
szikrázó
tegnapom
Csillagom kozmoszom
a teret hiába hajlítom
nem érlek el
mert

máshol vagy

máshol és másé vagy.

Egész életemben kerestem a szépet a jót
a mindig velem maradandót
a neked adandót
és most hogy tudom minden ami
örök az halandó
nem tudom mit tegyek
neked adjak vagy elvegyek...
segíts.
Segíts egy szemedben fénnyel, hajad
egyetlen lebbentéssel
arcodra ült nevetésem
édes keserén
keresett szerelmén
kezed gyengéd kardélén
vágd át erem
folyjon bíborom
símogatásod alatt s felett.

Aludtam, álmomban ébren voltam.
Felkeltem, ébren álmodok.

Micsoda büntetés a gondolattalanság.
Micsoda megváltás a gondolattalanság.
Micsoda büntetés a megváltás.
Micsoda megváltás a büntetés.

Hjajjaj...gondját kéne viselni ezeknek a gondolatoknak. Találni nekik egy rendesebb gazdát.

Bármi más

Tölts fel eressz le
fürössz szemeddel
etess száddal
vagy inkább ereddel
pumpálj rám s belém
gyere lüktess ezer a fény
ami körülvesz
ne habozz
betűzd nevem és mondd ki
méznektáron csorgasd csontig
csobbanj belém
olvadjunk
legyünk magma
orgazmuskamra
vágyvulkán
pulzáló
bíbor és arany
hang és harang
haláltusa
életjáték
bármi csak ne közöny, üresség,
semmi-hallgatás,
elfordulás.
Bármi más.
Bármi.
Más.

Reggel 5-kor végre hajótörést szenvedtem. Rendkívül kimerítő volt már a pesti éjszakai élet taván - mit taván, óceánján vitorlázni, már a szél sem fújt, a kelő nap már megint nyugatról támadott, csillagsapkám mélyen szemembehúzva vártam a nagy bummot ezt a nagyon mélyről jövő belső, folyamatosan erősödő, feszítő majd elernyesztő, sokkoló majd hirtelen megnyugvást hozó morajt; nevezhetném ezt akár elalvásnak is, de meglepő módon maga az alvás nem jött - csak az azt megelőző szinte kéjes szétfolyás, vérarany-vízesés, ködszerű tej-mámor. Órák hosszat ültem így és az ég egy adta világon semmi sem történt, pontosabban a semmi történt. Ültem, néztem. Képtelen voltam tagjaim megmozdítani - egy márványszobor mozdulatlanságával és súlyával órák hosszat ültem így. Soha, de soha életemben nem pihentem ilyen jót, soha nem voltam ennyire üres és mégis "élő", tele energiával...
Reggel 8-kor jöttem vissza - lementem tengerpartomra megnézni, mit sodort ki a víz. Nézzük csak: van itt egy körteformájú, kicsit nagy és puha de mindenképp nőies fenék fekete nadrágban, egy termetes trombita amit nem fújni kell, 7 korsó sör, jóbarátom öregapjának ágyaspálinkája - csak az íze kedvéért, mert feledhetetlen élmény akár csak beleszagolni abba - a végjátékban pedig gyógylikőr, ha jól látom az üres poharakat vagy 6, egy igéző és/de/vagy szomorú női szempár ahogy segítségkérőn és vágyakozón néz rám (később megtudtam, a párja szakított vele), egy törékeny lélek aki talán először éli át a megcsalatottság és elhagyatottság semmihez sem hasonlító édeskeser de mindenképp megalázó és fájó érzését, aki egy óra beszélgetés után átölel, puszit ad és örül, hogy találkozott velem (én nem különben), aki derekamra fonta vékony ujjait, finom kezét és hófehér, kemény, pattanásig feszült melleit nekem nyomta, később a kezembe is adta de oly gyengéden, a szex legkisebb jele nélkül; azt hiszem egyszerűen csak ott is akarta érezni a Szeretést, ezt a feloldást, ezt a szükség-lételemet, ezt a melegen doromboló, mosolygó, megváltó mélységmindenséget amit olyan jó volna, ha mondjuk boltban lehetne kapni:
- Csókolom, kérek egy kiflit, egy joghurtot 4 szelet párizsival, füstölt, pulyka...ja, és majdnem elfelejtettem kérek 20 dkg Szeretést, abból a múltkoriból ha lehet, mert az nagyon bejött, az nagyon finom volt és jól esett.
Partra került még néhány az esti viharban elázott ember, arcok félismerősen és egyáltalán nem, az ablakon lerohanó vízfolyás, amitől órákig képtelenség volt kilátni, volt ott még egy korsó sör és a búcsú Vilmos-pálinka, ez a betyár, kerítésszaggató jómagyar ital és a következő pillanatban a szakadó eső, kerékpáron át a Körúton, egy lokál ahová csak beköszöntünk - hiszen jól ismernek minket és hazaérkezés, mindez talán egy másodperc volt és jött, és jött és jött...a hajótörés.

Ahhoz, hogy megtudjuk meddig mehetünk el ki kell nyitni mindig a következő ajtót. Ahhoz, hogy megtudjuk mire vagyunk képesek, be is kell csukni azt. Hogy megtudjuk mi vár ránk a végén - hát...el kell menni odáig.

Nem én vagyok aki nem érzi
nem én vagyok aki még csak nem is érti
az Egyet a végtelenben

gyorsjelentés

A következő történetben se próza, se mondanivaló. Ki kell írnom magamból, mert rögtön felrobbanooooook!!!

Mivel munkahelyem pincében van (sajnos nem borászkodom - egyenlőre :) ) a ma esti pesti zivatart - de inkább monszunt követően ömlött be a társasház szennyvízelvezetőjével összekötött utcai csatornarendszerből a víz. Ezekután rendesen és lelkesen bekapcsoltam a búvárszivattyút, hadd dolgozzon. A hátsó raktárban 5 cm magasan állt a víz, így felálltam egy habszivacs kartonra és tiszai múltam méltán kamatoztatva beeveztem a lyukig, ahol a szivattyú működött - volna. Az istenért sem akart dolgozni, ezért elkezdtem piszkálgatni. Rájöttem, hogy a cső, ami rá van kötve több helyen csavarodott és megtört, ezért el kezdtem bütykölni. Ezután ott maradtam a lyuknál és a foghíjas szemétsöprő kefével tereltem a vizet arrafelé. Beindult a szivattyú! De csak forgott-morgott, nem dolgozott. Baromi mérges lettem, le a cipőt és ránéztem...lenyúltam és ahogy a kezem húzom ki az elvezetőcső lejön a szivattyúról és az összes szarlé amit addig magába szívott totál pofánb*szott. Annyira, h. hátratántorodtam és beseggeltem a mélyvízbe. Üvöltve, sikítozva rohantam segítségért, de hova és kinek? Egyedül voltam már...Ömlött ki a víz a gépből, vesztemre vissza akartam csavarni a csövet, de a nagy nyomás nem engedte és szanaszét fröcsögtem mindent. Számításaim szerint ez 20-30 másodpercig tartom és mostmár nem csak sikítoztam, üvöltöttem, káromkodtam, hanem ami a kezemben volt a falhoz vágtam ...

Teljesen eláztam és szarszagom van. Rémülten, izzadtan és büdösen állok a kezemben egy széthullott kefével és a szivattyú darabjaival. Feladom, hazamegyek mert reggel a lakásablakot is nyitvahagytam. Remélem a fókák még nem teljesen költöztek be - de ha a halak igen, nem bánom. Otthon vannak a botjaim és a konyhakövön egy zacskóban etetőanyag - megyek pecázni :p

figyálém!

Mindenkinek, aki szereti a szépet és jót, a különöst, a bizsergetőt, a vágyakozót, a vetkőztető-öltöztetőt, a gyengédet, a szeretőt (stb...a szerk.) meleg szívvel ajánlom ennek a kivételes egyéniségnek, lángoló tehetségű éteri jelenségnek a blogját:

www.bittersweet-poetry.blogspot.com

Jó olvasást :)

Várjál még, ne menj el édes Júliusom
ne lopd ki számból gyümölcsöd
ne takard el napod
mezőn érlelt szagod
folyóparti köved, homokod
erdőbe bújt zölded
csillagtakaród, égfölded
hajnalbafúlt hamvaid
fűbefont álmom
az örök nyárról, a szépjóról,
a meleg lüktetésről, forró ájulásról
a hirtelen hűs cirókáról.

Ha vársz még egy kicsit, drága
fellibentem fűszoknyádat
földedbe rakom
telhetetlen remegésem
fékeveszett magom.

Ha vársz még kicsit, szentem
- muszáj téged szeretgetnem -
Orcádra napot, mádba holnapot
jöttödre maradást
csókolok.

Kérlek, ne hagyj itt csalfán
az áruló augusztus lanyhán
lustán pöffeszkedve üzletel az ősszel
ne hagyj itt, mert Istenemre jövőre
ha újra nyárbatáncolsz
fogom botom addig ütlek tángállak
míg megsajnálnálak
fogom dobom és sámánod leszek
míg ájultan összeesek
fogom napod
fogom szagod
fogom köved
és homokod
zölded és égfölded
bezárom ebbe a pitvarba
a jobba vagy a balba
még senki és semmi nem jött ki onnan...

Hiába nyittam zártam szemem, a kép
oly sokkolón
oly ijesztőn jött elém,
előbb fehér gyöngyök ökörnyálkocsányon
ragadós pókhálófonálon ereszkedtek alá
szélfúva csilingcsüngtek aztán
hirtelen szerteszűntek
egy illanás
mind miriád csillagcsillanat
dörzsölték szemem - éjbetáncolt fénybogarak
raja sokkolt, sikoltoztam, sok volt.
Felszakadt az űr vászna
a világló sok kis parázna
füstköddé válva
gomolygó táncra kelve
alakokat arcokat meszeltek.
Oly gyors volt az egész
nem segített éber józanész,
lobogóhajú szüzek, gonosz lények,
sosemvolt hadak, állatok
csörtettek át ágyamon
eltapostak felnyársaltak
széjjeltéptek a durva
sietős léptek,
majd az egész oly hirtelen
mint jött úgy tűnt el,
szobám közepén ébredtem fel
számban az édes vasíz vörösét
nyeltem és köptem
könnyeim bánatörömét
ettem és nyögtem.
...és könyörögtem.